Lagerkvist, Pär: Torso

Blott du, mitt bröst, är kvar,
du som kan lida,
du som kan känna smärtans djup
men inte klaga.
Stoft är min mun,
i okänd mark förvittrad,
stoft är min strupe,
kan sitt kval ej ropa.
Till skärvor slagna
ligger mina lemmar
bland vägens grus
att trampas utav alla.
 
Ej lyfts min arm
att fånga fåfäng glädje,
att hälsa dagens sol,
att gripa segerkransen.
Ej höjs min panna
att med manlig tanke
sitt öde möta.
Inte ögat vidgas
att skada världen klart
och finna ro i visshet.
 
Blott du, mitt bröst, är kvar.
Till lidande blott stympad
min ande fängslas här.
Blott du, mitt bröst --
blott livets fågelrede
som skälver än,
fast fågeln lyft sin vinge
för länge länge sen.
Blott du, mitt bröst,
blott smärtans djup förskonats.

Csak te maradtál meg, - ó, mellkasom,
te, ki tudsz szenvedni még,
te, ki még megismerheted: milyen mély
a szenvedés, de kinek már panaszra sincs szava.
A szám, szám: puszta por csak,
mely ismeretlen földbe szertemállott,
a gégém is por csak -
minden fáj, de hogyan, mivel sikoltsak?
Összetört cserép
minden tagom, az út kövei közt
heverek s rám tapos,
ki csak átsuhan fölöttem.
 
Hiú örömök után
nem emelkedik magasba karom,
hogy köszöntse a szálló, isteni napfényt,
és győzelmi koszorúért se eped már.
Nem emelem fel homlokomat sem,
hogy szembeszálljak a sorssal,
gondolatom erejével.
És a szemem se nyitom fel,
hogy megbámuljam a fényt, a világot,
hogy megkeresselek, nyugalom s bizonyosság.
 
Csak te maradtál meg, - ó, mellkasom.
A szenvedésre megcsonkítva
fogva tartod magadban lelkemet.
Csak te maradtál meg, belőlem, -ó, mellkasom,-
melyben az élet úgy fészkelt, mint a madár,
s mely még most is reszket-inog,
bár messze szárnyalt a madár már
belőle réges-régen valamerre.
Csak te maradtál meg, - ó, mellkasom
határtalan, kínzó, vad szenvedésre.