Leckius, Ingemar: A hontalanok* (De hemlösa Magyar nyelven)

O dessa eviga flyktingar, som inte vet varifrån de kommer och inte vart de flyr!
Gölar är deras dagar, häftiga skyfall är deras nätter. Deras liv är inte musik.
Deras pass har bara blanka sidor. Se dem rynka pannan! Se dem rusa på stället!
Även deras blickar är hemlös. De dröjer på halv – sömnens refuge, omgivna av rött ljus.
De ville gärna öppna sina kappsäckar. De ville gärna ge sina liv, lära sig sjunga.
Några lever på heden, utan navelsträng, andra i ett virrvarr, utan horisont.
Vad är det för ett hemligt lopp som pågår? Var är målet? Tankarna är tappade stafetter.
Det är människan de söker. De känner stenarnas ömhet och molnens tungsinthet.
De övervintrar, året runt. Se dem leva som gårdvarar vid redan nerbrunna hus!
O dessa evigt trogna, som inte vet var tiden slår rot och inte vart världen flyr.

Óh, örökkön bújdosók, nem tudják honnét érkeznek, hová menekülnek
Pocsolya nékik a nappal, az éjszaka vad felhőszakadás. Életük nem zeneszó.
Üres lapokból áll csak az útlevelük. Nézz összeráncolt homlokukra. Nézd egyhelyben topogó rohanásuk.
Pillantásuk is hontalan. Ott késlekednek a félálom járdaszigetén, pirosra állított lámpákkal bekerítve.
A hátizsákot oly szívesen kibontanák, odaadnák az életüket szívesen, megtanulnának dalolni.
Pusztaságban él egynehány, köldökzsinór nélkül, a társaik láthatár nélküli összevisszaságban.
E rejtelmes futás hova tart? Mi a célja? Elhullajtott stafétapálcák a gondolatok.
Az embert keresik ők. Ismerik jól a kövek érzékenységét, a felhők búskomorságát.
Áttelelik az éveket. Lásd, házőrző kutyaként élnek a leégett háznál.
Óh, örökkön hívők, nem tudják hol ver az idő gyökeret, hová menekül a világ.

*Az 1956-ban hontalanná válva Svédországba emigrált magyarok.