Södergran, Edith: Stormen

Nu höljer sig jorden åter i svart. Det är stormen
som stiger ur nattliga klyftor och dansar
allena sin spöklika dans över jorden.
Nu kämpa människor åter - fantom mot fantom.
Vad vilja de, vad veta de? De äro drivna
som boskap ur mörka vrår,
de slita sig ej lös från händelsernas koppelked:
de stora idéerna driva sitt byte framför sig.
Idéerna sträcka förgäves besvärjande armar i stormen,
han, den dansande, vet att han ensam är herre på jorden.
Världen rår ej om sig själv. Det ena skall
störta som ett brinnande hus, som ett murket träd,
det andra står kvar förskonat av okända händer.
Och solen ser på allt detta, och stjärnorna lysa i iskalla nätter
och människan smyger sig ensam sin väg mot den gränslösa lyckan.
 
 
Rosenaltaret

A világ ismét feketébe borult. A vihar most
az éj szakadékaiból kizudulva járja
egyedül, magasan, kísérteti táncát.
Emberek küzdenek újra - fantommal a fantom.
Mit vélnek, mit akarnak? Üzetnek
akár a sötét karámból a gulya,
de az események pányváiról nem szabadulnak,
a nagy eszmék hajtják el a prédát.
A viharban az eszmék karja hiában leng könyörögve,
tudja a táncos: az úr most ő egyedül a világon.
Nem maga ura a föld sem... Összeomlik az egyik,
akár a kigyúlt ház vagy akár a reves fa,
másika áll, megóvta egy kéz, sose-látott.
S mindezt nézi a nap, s a csillagok égnek a jéghideg éjben,
s magányos úton oson a határtalan üdvösségre az ember.