Stagnelius, Erik Johan: A vízivén (Näcken Magyar nyelven)

 Quällens gullmoln fästet kransa.
 Älfvorna på ängen dansa,
 och den bladbekrönta Necken
 gigan rör i silfverbäcken.
  
 Liten pilt bland strandens pilar
 i violens ånga hvilar,
 Klangen hör från källans vatten,
 Ropar i den stilla natten:
  
 "Arma Gubbe! Varför spela?
 Kan det smärtorna fördela?
 Fritt du skog och mark må lifva
 Skall Guds barn dock aldrig blifva!
  
 Paradisets månskensnätter,
 Edens blomsterkrönta slätter,
 Ljusets Änglar i det höga,
 Aldrig skådar dem ditt öga."
  
 Tårar Gubbens anlet skölja,
 Ned han dyker i sin bölja,
 Gigan tystnar. Aldrig Necken
 Spelar mer i silfverbäcken.

Esti égen arany felleg, 
rét-tündérek táncra kelnek, 
lombkoszorús vénség csobban 
s hegedűl ezüsthabokban. 

Kisfiú part fűzesében 
violák közt nyugszik ébren, 
s forrásvízből, hallja, csengve 
hang kiált az éji csendbe: 

„Szegény, játszanod mi haszna? 
Kínod tán az elapasztja? 
Erdőn, mezőn járhatsz szerte, 
isten-gyermek nem leszel te! 

Paradicsom boldog éjét, 
Éden virágos szegélyét, 
fény-angyalok tiszta szárnyát 
szemeid meg sose látják.” 

Zokog a vén, s könnye hullván 
elnyeli megint a hullám. 
Hegedűszó nem cseng tova 
ezüsthabból többé soha.