Atwood, Margaret: Untam (Bored Magyar nyelven)

All those times I was bored

out of my mind. Holding the log

while he sawed it. Holding

the string while he measured, boards,

distances between things, or pounded

stakes into the ground for rows and rows

of lettuces and beets, which I then (bored)

weeded. Or sat in the back

of the car, or sat still in boats,

sat, sat, while at the prow, stern, wheel

he drove, steered, paddled. It

wasn’t even boredom, it was

looking, looking hard and up close at the small

details. Myopia. The worn gunwales,

the intricate twill of the seat

cover. The acid crumbs of loam, the granular

pink rock, its igneous veins, the sea-fans

of dry moss, the blackish and then the greying

bristles on the back of his neck.

Sometimes he would whistle, sometimes

I would. The boring rhythm of doing

things over and over, carrying

the wood, drying

the dishes. Such minutiae. It’s what

the animals spend most of their time at,

ferrying the sand, grain by grain, from their tunnels,

shuffling the leaves in their burrows. He pointed

such things out, and I would look

at the whorled texture of his square finger, earth under

the nail. Why do I remember it as sunnier a körme alatt.

all the time then, although it more often

rained, and more birdsong?

I could hardly wait to get

the hell out of there to

anywhere else. Perhaps though

boredom is happier. It is for dogs or

groundhogs. Now I wouldn’t be bored.

Now I would know too much.

Now I would know.

1995

Azokban az időkben untatott

minden eszméletlenül. Mikor tartottam a hasáb fát

miközben fűrészelte. Mikor tartottam

a zsinórt ahogy deszkákat mért,

a sorközök távolságát, vagy ásta

végtelen sorok jelzőpálcáit a földbe

salátának és répának, amit aztán én (unottan)

gyomláltam. Vagy ültem hátul

a kocsiban, vagy ültem csendben csónakokban,

ültem és ültem, míg a hajó orrában, tatjában, a kormánynál

ő volt, vezetett, kormányzott, evezett. Még

csak nem is unalom volt, hanem valami

folytonos, alapos nézelődés, keresés, szemlélése az apró

részleteknek. Rövidlátás. A kopott szegélyléc,

az üléshuzat bonyolult

mintája. Savanyú agyagmorzsák, a szemcsés

rózsaszín kőzet, benne vulkáni erezet, legyezőkoralljai

a száraz mohának, a feketébe, majd őszbe játszó

haja a tarkóján. 

Néha ő fütyörészett, néha

meg én. Unalmas ritmusa annak, ahogy mindent csináltunk

újra meg újra, cipeltük

a fát, törölgettük

az edényeket. Ilyen apró részletek. Ezzel

töltik az állatok idejük javarészét,

hordják ki a homokot szemenként járataikból,

beviszik üregeikbe a faleveleket. Ilyesmikre

figyelmeztetett engem, és én csak néztem

szögletes ujján a spirális vonalakat, a földet

a körme alatt. Miért emlékszem úgy, hogy többet sütött a nap

akkoriban mindig, bár gyakrabban

esett az eső, s hogy a madárdal is több volt?

Alig vártam, hogy valahogy

kiszabaduljak onnan, bár-

hová, csak el. Talán mégis

az unalom a nagyobb boldogság. Kutyáknak való vagy

mormotáknak. Most már nem unnám.

Most már nagyon is tudnám.

Most már tudnám.

 

1995