Salinger, J. D.: Ficánka bácsi Connecticutban (Uncle Wiggly in Connecticut Magyar nyelven)

It was almost three o’clock when Mary Jane finally found Eloise's house. She explained to Eloise, who had come out to the driveway to meet her, that everything had been absolutely perfect, that she had remembered the way exactly, until she had turned off the Merrick Parkway. Eloise said,
"Merritt Parkway, baby," and reminded Mary Jane that she had found the house twice before, but Mary Jane just wailed something ambiguous, something about her box of Kleenex, and rushed back to her convertible. Eloise turned up the collar of her camel's-hair coat, put her back to the wind, and waited. Mary Jane was back in a minute using a leaf of Kleenex and still looking upset, even fouled. Eloise said cheerfully that the whole damn lunch was burned--sweetbreads, everything--but Mary Jane said she'd eaten anyway, on the road. As the two walked toward the house, Eloise asked Mary Jane how it happened she had the day off. Mary Jane said she didn't have the whole day off; it was just that Mr. Weyinburg had a hernia and was home in Larchmont, and she had to bring him his mail and take a couple of letters every afternoon. She asked Eloise,
"Just exactly what is a hernia, anyway?" Eloise, dropping her cigarette on the soiled snow underfoot, said she didn't actually know but that Mary Jane didn't have to worry much about getting one. Mary Jane said,
"Oh," and the two girls entered the house.
Twenty minutes later, they were finishing their first highball in the living room and were talking in the manner peculiar, probably limited, to former college roommates. They had an even stronger bond between them; neither of them had graduated. Eloise had left college in the middle of her sophomore year, in 1942, a week after she had been caught with a soldier in a closed elevator on the third floor of her residence hall. Mary Jane had left--same year, same class, almost the same month--to marry an aviation cadet stationed in Jacksonville, Florida, a lean, air-minded boy from Dill, Mississippi, who had spent two of the three months Mary Jane had been married to him in jail for stabbing an M.P.
"No," Eloise was saying. "It was actually red." She was stretched out on the couch, her thin but very pretty legs crossed at the ankles.
"I heard it was blond," Mary Jane repeated. She was seated in the blue straight chair. "Wuddayacallit swore up and down it was blond."
"Uh-uh. Definitely." Eloise yawned. "I was almost in the room with her when she dyed it. What's the matter? Aren't there any cigarettes in there?"
"It's all right. I have a whole pack," Mary Jane said. "Somewhere." She searched through her handbag.
"That dopey maid," Eloise said without moving from the couch. "I dropped two brand-new cartons in front of her nose about an hour ago. She'll be in, any minute, to ask me what to do with them. Where the hell was I?"
"Thieringer," Mary Jane prompted, lighting one of her own cigarettes.
"Oh, yeah. I remember exactly. She dyed it the night before she married that Frank Henke. You remember him at all?"
"Just sort of. Little ole private? Terribly unattractive?"
"Unattractive. God! He looked like an unwashed Bela Lugosi."
Mary Jane threw back her head and roared. "Marvellous," she said, coming back into drinking position.
"Gimme your glass," Eloise said, swinging her stockinged feet to the floor and standing up. "Honestly, that dope. I did everything but get Lew to make love to her to get her to come out here with us. Now I'm sorry I--Where'd you get that thing?"
"This?" said Mary Jane, touching a cameo brooch at her throat. "I had it at school, for goodness sake. It was Mother's."
"God," Eloise said, with the empty glasses in her hands. "I don't have one damn thing holy to wear. If Lew's mother ever dies--ha, ha--she'll probably leave me some old monogrammed icepick or something."
"How're you getting along with her these days, anyway?"
"Don't be funny," Eloise said on her way to the kitchen.
"This is positively the last one for me!" Mary Jane called after her.
"Like hell it is. Who called who? And who came two hours late? You're gonna stick around till I'm sick of you. The hell with your lousy career."
Mary Jane threw back her head and roared again, but Eloise had already gone into the kitchen.
With little or no wherewithal for being left alone in a room, Mary Jane stood up and walked over to the window. She drew aside the curtain and leaned her wrist on one of the crosspieces between panes, but, feeling grit, she removed it, rubbed it clean with her other hand, and stood up more erectly. Outside, the filthy slush was visibly turning to ice. Mary Jane let go the curtain and wandered back to the blue chair, passing two heavily stocked bookcases without glancing at any of the titles. Seated, she opened her handbag and used the mirror to look at her teeth. She closed her lips and ran her tongue hard over her upper front teeth, then took another look.
"It's getting so icy out," she said, turning. "God, that was quick. Didn't you put any soda in them?"
Eloise, with a fresh drink in each hand, stopped short. She extended both index fingers, gun-muzzle style, and said, "Don't nobody move. I got the whole damn place surrounded."
Mary Jane laughed and put away her mirror.
Eloise came forward with the drinks. She placed Mary Jane's insecurely in its coaster but kept her own in hand. She stretched out on the couch again. "Wuddaya think she's doing out there?" she said. "She's sitting on her big, black butt reading `The Robe.' I dropped the ice trays taking them out. She actually looked up annoyed."
"This is my last. And I mean it," Mary Jane said, picking up her drink. "Oh, listen! You know who I saw last week? On the main floor of Lord & Taylor's?"
"Mm-hm," said Eloise, adjusting a pillow under her head. "Akim Tamiroff."
"Who?" said Mary Jane. "Who's he?"
"Akim Tamiroff. He's in the movies. He always says, `You make beeg joke--hah?' I love him. . . . There isn't one damn pillow in this house that I can stand. Who'd you see?"
"Jackson. She was--"
"Which one?"
"I don't know. The one that was in our Psych class, that always--"
"Both of them were in our Psych class."
"Well. The one with the terrific--"
"Marcia Louise. I ran into her once, too. She talk your ear off?"
"God, yes. But you know what she told me, though? Dr. Whiting's dead. She said she had a letter from Barbara Hill saying Whiting got cancer last summer and died and all. She only weighed sixty-two pounds. When she died. Isn't that terrible?"
"No."
"Eloise, you're getting hard as nails."
"Mm. What else'd she say?"
"Oh, she just got back from Europe. Her husband was stationed in Germany or something, and she was with him. They had a forty-seven-room house, she said, just with one other couple, and about ten servants. Her own horse, and the groom they had, used to be Hitler's own private riding master or something. Oh, and she started to tell me how she almost got raped by a colored soldier. Right on the main floor of Lord & Taylor's she started to tell me--you know Jackson. She said he was her husband's chauffeur, and he was driving her to market or something one morning. She said she was so scared she didn't even--"
"Wait just a second." Eloise raised her head and her voice. "Is that you, Ramona?"
"Yes," a small child's voice answered.
"Close the front door after you, please," Eloise called.
"Is that Ramona? Oh, I'm dying to see her. Do you realize I haven't seen her since she had her--"
"Ramona," Eloise shouted, with her eyes shut, "go out in the kitchen and let Grace take your galoshes off."
"All right," said Ramona. "C'mon, Jimmy."
"Oh, I'm dying to see her," Mary Jane said. "Oh, God! Look what I did. I'm terribly sorry, El."
"Leave it. Leave it," said Eloise. "I hate this damn rug anyway. I'll get you another."
"No, look, I have more than half left!" Mary Jane held up her glass.
"Sure?" said Eloise. "Gimme a cigarette."
Mary Jane extended her pack of cigarettes, saying "Oh, I'm dying to see her. Who does she look like now?"
Eloise struck a light. "Akim Tamiroff."
"No, seriously."
"Lew. She looks like Lew. When his mother comes over, the three of them look like triplets." Without sitting up, Eloise reached for a stack of ashtrays on the far side of the cigarette table. She successfully lifted off the top one and set it down on her stomach. "What I need is a cocker spaniel or something," she said. "Somebody that looks like me."
"How're her eyes now?" Mary Jane asked. "I mean they're not any worse or anything, are they?"
"God! Not that I know of."
"Can she see at all without her glasses? I mean if she gets up in the night to go to the john or something.
"She won't tell anybody. She's lousy with secrets."
Mary Jane turned around in her chair. "Well, hello, Ramona!" she said. "Oh, what a pretty dress!" She set down her drink. "I'll bet you don't even remember me, Ramona."
"Certainly she does. Who's the lady, Ramona?"
"Mary Jane," said Ramona, and scratched herself.
"Marvellous!" said Mary Jane. "Ramona, will you give me a little kiss?"
"Stop that," Eloise said to Ramona.
Ramona stopped scratching herself.
"Will you give me a little kiss, Ramona?" Mary Jane asked again.
"I don't like to kiss people."
Eloise snorted, and asked, "Where's Jimmy?"
"He's here."
"Who's Jimmy?" Mary Jane asked Eloise.
"Oh, God! Her beau. Goes where she goes. Does what she does. All very hoopla."
"Really?" said Mary Jane enthusiastically. She leaned forward. "Do you have a beau, Ramona?"
Ramona's eyes, behind thick, counter-myopia lenses, did not reflect even the smallest part of Mary Jane's enthusiasm.
"Mary Jane asked you a question, Ramona," Eloise said.
Ramona inserted a finger into her small, broad nose.
"Stop that," Eloise said. "Mary Jane asked you if you have a beau."
"Yes," said Ramona, busy with her nose.
"Ramona," Eloise said. "Cut that out. But immediately."
Ramona put her hand down.
"Well, I think that's just wonderful," Mary Jane said. "What's his name? Will you tell me his name, Ramona? Or is it a big secret?"
"Jimmy," Ramona said.
"Jimmy? Oh, I love the name Jimmy! Jimmy what, Ramona?"
"Jimmy Jimmereeno," said Ramona.
"Stand still," said Eloise.
"Well! That's quite a name. Where is Jimmy? Will you tell me, Ramona?"
"Here," said Ramona.
Mary Jane looked around, then looked back at Ramona, smiling as provocatively as possible. "Here where, honey?"
"Here," said Ramona. "I'm holding his hand."
"I don't get it," Mary Jane said to Eloise, who was finishing her drink.
"Don't look at me," said Eloise.
Mary Jane looked back at Ramona. "Oh, I see. Jimmy's just a make-believe little boy. Marvellous." Mary Jane leaned forward cordially. "How do you do, Jimmy?" she said.
"He won't talk to you," said Eloise. "Ramona, tell Mary Jane about Jimmy."
"Tell her what?"
"Stand up, please. . . . Tell Mary Jane how Jimmy looks."
"He has green eyes and black hair."
"What else?"
"No mommy and no daddy."
"What else?"
"No freckles."
"What else?"
"A sword."
"What else?"
"I don't know," said Ramona, and began to scratch herself again.
"He sounds beautiful!" Mary Jane said, and leaned even farther forward in her chair. "Ramona. Tell me. Did Jimmy take off his galoshes, too, when you came in?"
"He has boots," Ramona said.
"Marvellous," Mary Jane said to Eloise.
"You just think so. I get it all day long. Jimmy eats with her. Takes a bath with her. Sleeps with her. She sleeps way over to one side of the bed, so's not to roll over and hurt him."
Looking absorbed and delighted with this information, Mary Jane took in her lower lip, then released it to ask, "Where'd he get that name, though?"
"Jimmy Jimmereeno? God knows."
"Probably from some little boy in the neighborhood."
Eloise, yawning, shook her head. "There are no little boys in the neighborhood. No children at all. They call me Fertile Fanny behind my--"
"Mommy," Ramona said, "can I go out and play?"
Eloise looked at her. "You just came in," she said.
"Jimmy wants to go out again."
"Why, may I ask?"
"He left his sword outside."
"Oh, him and his goddam sword," Eloise said. "Well. Go ahead. Put your galoshes back on."
"Can I have this?" Ramona said, taking a burned match out of the ashtray.
"May I have this. Yes. Stay out of the street, please."
"Goodbye, Ramona!" Mary Jane said musically.
"Bye," said Ramona. "C'mon, Jimmy."
Eloise lunged suddenly to her feet. "Gimme your glass," she said.
"No, really, El. I'm supposed to be in Larchmont. I mean Mr. Weyinburg's so sweet, I hate to--"
"Call up and say you were killed. Let go of that damn glass."
"No, honestly, El. I mean it's getting so terribly icy. I have hardly any anti-freeze in the car. I mean if I don't--"
"Let it freeze. Go phone. Say you're dead," said Eloise. "Gimme that."
"Well . . . Where's the phone?"
"It went," said Eloise, carrying the empty glasses and walking toward the dining room, "--this-a-way." She stopped short on the floor board between the living room and the dining room and executed a grind and a bump. Mary Jane giggled.
"I mean you didn't really know Walt," said Eloise at a quarter of five, lying on her back on the floor, a drink balanced upright on her small-breasted chest. "He was the only boy I ever knew that could make me laugh. I mean really laugh." She looked over at Mary Jane. "You remember that night--our last year--when that crazy Louise Hermanson busted in the room wearing that black brassiere she bought in Chicago?"
Mary Jane giggled. She was lying on her stomach on the couch, her chin on the armrest, facing Eloise. Her drink was on the floor, within reach.
"Well, he could make me laugh that way," Eloise said. "He could do it when he talked to me. He could do it over the phone. He could even do it in a letter. And the best thing about it was that he didn't even try to be funny--he just was funny." She turned her head slightly toward Mary Jane. "Hey, how 'bout throwing me a cigarette?"
"I can't reach 'em," Mary Jane said.
"Nuts to you." Eloise looked up at the ceiling again. "Once," she said, "I fell down. I used to wait for him at the bus stop, right outside the PX, and he showed up late once, just as the bus was pulling out. We started to run for it, and I fell and twisted my ankle. He said, `Poor Uncle Wiggily.' He meant my ankle. Poor old Uncle Wiggily, he called it. . . . God, he was nice."
"Doesn't Lew have a sense of humor?" Mary Jane said.
"What?"
"Doesn't Lew have a sense of humor?"
"Oh, God! Who knows? Yes. I guess so. He laughs at cartoons and stuff." Eloise raised her head, lifted her drink from her chest, and drank from it.
"Well," Mary Jane said. "That isn't everything. I mean that isn't everything."
"What isn't?"
"Oh . . . you know. Laughing and stuff."
"Who says it isn't?" Eloise said. "Listen, if you're not gonna be a nun or something, you might as well laugh."
Mary Jane giggled. "You're terrible," she said.
"Ah, God, he was nice," Eloise said. "He was either funny or sweet. Not that damn little-boy sweet, either. It was a special kind of sweet. You know what he did once?"
"Uh-uh," Mary Jane said.
"We were on the train going from Trenton to New York--it was just right after he was drafted. It was cold in the car and I had my coat sort of over us. I remember I had Joyce Morrow's cardigan on underneath--you remember that darling blue cardigan she had?"
Mary Jane nodded, but Eloise didn't look over to get the nod.
"Well, he sort of had his hand on my stomach. You know. Anyway, all of a sudden he said my stomach was so beautiful he wished some officer would come up and order him to stick his other hand through the window. He said he wanted to do what was fair. Then he took his hand away and told the conductor to throw his shoulders back. He told him if there was one thing he couldn't stand it was a man who didn't look proud of his uniform. The conductor just told him to go back to sleep." Eloise reflected a moment, then said, "It wasn't always what he said, but how he said it. You know."
"Have you ever told Lew about him--I mean, at all?"
"Oh," Eloise said, "I started to, once. But the first thing he asked me was what his rank was."
"What was his rank?"
"Ha!" said Eloise.
"No, I just meant--"
Eloise laughed suddenly, from her diaphragm. "You know what he said once? He said he felt he was advancing in the Army, but in a different direction from everybody else. He said that when he'd get his first promotion, instead of getting stripes he'd have his sleeves taken away from him. He said when he'd get to be a general, he'd be stark naked. All he'd be wearing would be a little infantry button in his navel." Eloise looked over at Mary Jane, who wasn't laughing. "Don't you think that's funny?"
"Yes. Only, why don't you tell Lew about him sometime, though?"
"Why? Because he's too damn unintelligent, that's why," Eloise said. "Besides. Listen to me, career girl. If you ever get married again, don't tell your husband anything. Do you hear me?"
"Why?" said Mary Jane.
"Because I say so, that's why," said Eloise. "They wanna think you spent your whole life vomiting every time a boy came near you. I'm not kidding, either. Oh, you can tell them stuff. But never honestly. I mean never honestly. If you tell 'em you once knew a handsome boy, you gotta say in the same breath he was too handsome. And if you tell 'em you knew a witty boy, you gotta tell 'em he was kind of a smart aleck, though, or a wise guy. If you don't, they hit you over the head with the poor boy every time they get a chance." Eloise paused to drink from her glass and to think. "Oh," she said, "they'll listen very maturely and all that. They'll even look intelligent as hell. But don't let it fool you. Believe me. You'll go through hell if you ever give 'em any credit for intelligence. Take my word."
Mary Jane, looking depressed, raised her chin from the armrest of the couch. For a change, she supported her chin on her forearm. She thought over Eloise's advice. "You can't call Lew not intelligent," she said aloud.
"Who can't?"
"I mean isn't he intelligent?" Mary Jane said innocently.
"Oh," said Eloise, "what's the use of talking? Let's drop it. I'll just depress you. Shut me up."
"Well, wudga marry him for, then?" Mary Jane said.
"Oh, God! I don't know. He told me he loved Jane Austen. He told me her books meant a great deal to him. That's exactly what he said. I found out after we were married that he hadn't even read one of her books. You know who his favorite author is?"
Mary Jane shook her head.
"L. Manning Vines. Ever hear of him?"
"Uh-uh."
"Neither did I. Neither did anybody else. He wrote a book about four men that starved to death in Alaska. Lew doesn't remember the name of it, but it's the most beautifully written book he's ever read. Christ! He isn't even honest enough to come right out and say he liked it because it was about four guys that starved to death in an igloo or something. He has to say it was beautifully written."
"You're too critical," Mary Jane said. "I mean you're too critical. Maybe it was a good-"
"Take my word for it, it couldn't've been," Eloise said. She thought for a moment, then added, "At least, you have a job. I mean at least you--"
"But listen, though," said Mary Jane. "Do you think you'll ever tell him Walt was killed, even? I mean he wouldn't be jealous, would he, if he knew Walt was--you know. Killed and everything."
"Oh, lover! You poor, innocent little career girl," said Eloise. "He'd be worse. He'd be a ghoul. Listen. All he knows is that I went around with somebody named Walt--some wisecracking G.I. The last thing I'd do would be to tell him he was killed. But the last thing. And if I did--which I wouldn't--but if I did, I'd tell him he was killed in action."
Mary Jane pushed her chin farther forward over the edge of her forearm.
"El. . ." she said.
"Why won't you tell me how he was killed? I swear I won't tell anybody. Honestly. Please."
"No."
"Please. Honestly. I won't tell anybody."
Eloise finished her drink and replaced the empty glass upright on her chest. "You'd tell Akim Tamiroff," she said.
"No, I wouldn't! I mean I wouldn't tell any--"
"Oh," said Eloise, "his regiment was resting someplace. It was between battles or something, this friend of his said that wrote me. Walt and some other boy were putting this little Japanese stove in a package. Some colonel wanted to send it home. Or they were taking it out of the package to rewrap it--I don't know exactly. Anyway, it was all full of gasoline and junk and it exploded in their faces. The other boy just lost an eye." Eloise began to cry. She put her hand around the empty glass on her chest to steady it.
Mary Jane slid off the couch and, on her knees, took three steps over to Eloise and began to stroke her forehead. "Don't cry, El. Don't cry."
"Who's crying?" Eloise said.
"I know, but don't. I mean it isn't worth it or anything.
The front door opened.
"That's Ramona back," Eloise said nasally. "Do me a favor. Go out in the kitchen and tell whosis to give her her dinner early. Willya?"
"All right, if you promise not to cry, though."
"I promise. Go on. I don't feel like going out to that damn kitchen right this minute."
Mary Jane stood up, losing and recovering her balance, and left the room.
She was back in less than two minutes, with Ramona running ahead of her. Ramona ran as flatfooted as possible, trying to get the maximum noise out of her open galoshes.
"She wouldn't let me take her galoshes off," Mary Jane said.
Eloise, still lying on her back on the floor, was using her handkerchief. She spoke into it, addressing Ramona. "Go out and tell Grace to take your galoshes off. You know you're not supposed to come into the--"
"She's in the lavatory," Ramona said.
Eloise put away her handkerchief and hoisted herself to a sitting position. "Gimme your foot," she said. "Sit down, first, please. . . . Not there--here. God!"
On her knees, looking under the table for her cigarettes, Mary Jane said, "Hey. Guess what happened to Jimmy."
"No idea. Other foot. Other foot."
"He got runned over," said Mary Jane. "Isn't that tragic?"
"I saw Skipper with a bone," Ramona told Eloise.
"What happened to Jimmy?" Eloise said to her.
"He got runned over and killed. I saw Skipper with a bone, and he wouldn't--"
"Gimme your forehead a second," Eloise said. She reached out and felt Ramona's forehead. "You feel a little feverish. Go tell Grace you're to have your dinner upstairs. Then you're to go straight to bed. I'll be up later. Go on, now, please. Take these with you."
Ramona slowly giant-stepped her way out of the room.
"Throw me one," Eloise said to Mary Jane. "Let's have another drink."
Mary Jane carried a cigarette over to Eloise. "Isn't that something? About Jimmy? What an imagination!"
"Mm. You go get the drinks, huh? And bring the bottle . . . I don't wanna go out there. The whole damn place smells like orange juice."
At five minutes past seven, the phone rang. Eloise got up from the window seat and felt in the dark for her shoes. She couldn't find them. In her stocking feet, she walked steadily, almost languidly, toward the phone. The ringing didn't disturb Mary Jane, who was asleep on the couch, face down.
"Hello," Eloise said into the phone, without having turned the overhead light on. "Look, I can't meet you. Mary Jane's here. She's got her car parked right in front of me and she can't find the key. I can't get out. We spent about twenty minutes looking for it in the wuddayacallit--the snow and stuff. Maybe you can get a lift with Dick and Mildred." She listened. "Oh. Well, that's tough, kid. Why don't you boys form a platoon and march home? You can say that but-hopehoop-hoop business. You can be the big shot." She listened again. "I'm not funny," she said. "Really, I'm not. It's just my face." She hung up.
She walked, less steadily, back into the living room. At the window seat, she poured what was left in the bottle of Scotch into her glass. It made about a finger. She drank it off, shivered, and sat down.
When Grace turned on the light in the dining room, Eloise jumped. Without getting up, she called in to Grace, "You better not serve until eight, Grace. Mr. Wengler'll be a little late."
Grace appeared in the dining-room light but didn't come forward. "The lady go?" she said.
"She's resting."
"Oh," said Grace. "Miz Wengler, I wondered if it'd be all right if my husband passed the evenin' here. I got plentya room in my room, and he don't have to be back in New York till tomorrow mornin', and it's so bad out."
"Your husband? Where is he?"
"Well, right now," Grace said, "he's in the kitchen."
"Well, I'm afraid he can't spend the night here, Grace."
"Ma'am?"
"I say I'm afraid he can't spend the night here. I'm not running a hotel."
Grace stood for a moment, then said, "Yes, Ma'am," and went out to the kitchen.
Eloise left the living room and climbed the stairs, which were lighted very faintly by the overglow from the dining room. One of Ramona's galoshes was lying on the landing. Eloise picked it up and threw it, with as much force as possible, over the side of the banister; it struck the foyer floor with a violent thump.
She snapped on the light in Ramona's room and held on to the switch, as if for support. She stood still for a moment looking at Ramona. Then she let go of the light switch and went quickly over to the bed. "Ramona. Wake up. Wake up."
Ramona was sleeping far over on one side of the bed, her right buttock off the edge. Her glasses were on a little Donald Duck night table, folded neatly and laid stems down.
"Ramona!"
The child awoke with a sharp intake of breath. Her eyes opened wide, but she narrowed them almost at once. "Mommy?"
"I thought you told me Jimmy Jimmereeno was run over and killed."
"What?"
"You heard me," Eloise said. "Why are you sleeping way over here?"
"Because," said Ramona.
"Because why? Ramona, I don't feel like--"
"Because I don't want to hurt Mickey."
"Who?"
"Mickey," said Ramona, rubbing her nose. "Mickey Mickeranno."
Eloise raised her voice to a shriek. "You get in the center of that bed. Go on."
Ramona, extremely frightened, just looked up at Eloise.
"All right." Eloise grabbed Ramona's ankles and half lifted and half pulled her over to the middle of the bed. Ramona neither struggled nor cried; she let herself be moved without actually submitting to it.
"Now go to sleep," Eloise said, breathing heavily. "Close your eyes.... You heard me, close them."
Ramona closed her eyes.
Eloise went over to the light switch and flicked it off. But she stood for a long time in the doorway. Then, suddenly, she rushed, in the dark, over to the night table, banging her knee against the foot of the bed, but too full of purpose to feel pain. She picked up Ramona's glasses and, holding them in both hands, pressed them against her cheek. Tears rolled down her face, wetting the lenses. "Poor Uncle Wiggily," she said over and over again. Finally, she put the glasses back on the night table, lenses down.
She stooped over, losing her balance, and began to tuck in the blankets of Ramona's bed. Ramona was awake. She was crying and had been crying. Eloise kissed her wetly on the mouth and wiped the hair out of her eyes and then left the room.
She went downstairs, staggering now very badly, and wakened Mary Jane.
"Wuzzat? Who? Huh?" said Mary Jane, sitting bolt upright on the couch.
"Mary Jane. Listen. Please," Eloise said, sobbing. "You remember our freshman year, and I had that brawn-and-yellow dress I bought in Boise, and Miriam Ball told me nobody wore those kind of dresses in New York, and I cried all night?" Eloise shook Mary Jane's arm. "I was a nice girl," she pleaded, "wasn't I?"

Majdnem három óra lett, mire Mary Jane végre megtalálta Eloise házát. Minden tökéletes rendben ment, magyarázta Eloise-nak, aki kijött eléje a kertkapuhoz, abszolúte pontosan emlékezett az útra, amíg le nem tért a Merrick Parkwayről.
– Merritt Parkway, szívem – helyesbített Eloise, és emlékeztette Mary Jane-t, hogy már kétszer megtalálta a házat; de Mary Jane valami érthetetlent nyafogott a papír zsebkendőiről, és visszaszaladt a kabrioléjához. Eloise feltűrte teveszőr kabátja gallérját, hátat fordított a szélnek, és várt. Mary Jane kisvártatva visszajött, papír zsebkendőbe fújta az orrát, még akkor is izgatottnak látszott, sőt határozottan pocsékul nézett ki. Eloise vidáman közölte, hogy az egész rohadt ebéd odaégett, borjúbrizestül, mindenestül, de Mary Jane azt mondta, mindegy, úgyis evett útközben. A ház felé menet Eloise megkérdezte Mary Jane-től, hogy szabad napja van-e. Nem egészen az, felelte Mary Jane; csak az a helyzet, hogy Mr. Weyinburgnek herniája van, és otthon maradt Larchmontban, és Mary Jane viszi ki neki a postáját minden délután, és egyúttal megír neki egy-két levelet. Megkérdezte Eloise-t:
– Mondd, voltaképpen mi az a hernia? Eloise a töppedt hóba dobta a cigarettáját, és azt mondta, pontosan ő se tudja, de azt hiszi, Mary Jane-nek nem kell attól tartania, hogy neki is lesz.
– Ahá – mondta Mary Jane, és azzal bementek a házba.
Húsz perccel később az első szódás-jeges whiskyjüket szopogatták a nappaliban, és úgy beszélgettek, ahogy többnyire vagy talán kizárólag csak régi kollégiumbeli szobatársnők szoktak egymással társalogni. Még ennél is szorosabb kötelék fűzte őket össze: egyikük sem végezte el az egyetemet. Eloise a második év közepén, 1942-ben hagyta ott a kollégiumot, egy héttel azután, hogy rajtakapták egy katonával harmadik emeleten a bezárt liftben. Mary Jane ugyanannak az esztendőnek, ugyanannak az évfolyamnak jóformán ugyanabban a hónapjában hagyta abba az egyetemet, és férjhez ment egy Jacksonville-ben, Floridában állomásozó repülőkadéthoz; a nyurga fiú – megszállottja volt a repülésnek – a Mississippi állambeli Dillből származott, és háromhavi házaséletük két hónapját börtönben töltötte, mert megszurkált egy tábori csendőrt.
– Nem. Vörös volt a szentem – mondta Eloise. A sezlonon hevert, vékony, de feltűnően szép lábát bokában összefonva.
– Én úgy hallottam, hogy szőke – ismételte Mary Jane, aki az egyenes hátú kék karosszékben ült. – Az a Hogyishíjják égre-földre esküdözött, hogy igazi szőke.
– Haha, igazán? – Eloise ásított. – Mondhatnám a szobában voltam, amikor befestette. Mi az? Elfogyott a cigaretta?
– Semmi baj, van egy bontatlan csomagom – mondta Mary Jane. – Hova a fenébe bújt? – Táskájában kotorászott.
– Az a hülye szobalány – mondta Eloise, de nem mozdult a sezlonról. – Két nagy karton cigit raktam le az orra elé, alig egy órája. Lefogadom, egy perc múlva bejön, és megkérdi, mit csináljon vele. Hol is tartottam?
– Thieringer – súgta Mary Jane, és rágyújtott a sajátjából egyre.
– Ja igen. Pontosan emlékszem. Előző este festette be, mielőtt férjhez ment ahhoz a Frank Henkéhez. Emlékszel még Frank Henkére?
– Úgy-ahogy. Olyan kis nyamvadt közlegény volt, nem? Irtó ronda.
– Ronda, az nem szó! Úgy nézett ki, mint egy mosdatlan Lugosi Béla.
Mary Jane hátravetette a fejét, és röhögött.
– Isteni – mondta, és visszalendült ivóhelyzetébe.
– Add ide a poharadat! – mondta Eloise, harisnyás lábával a földre huppant, és fölállt. – Igazán hülye az a nő. Úgy rábeszéltem, hogy jöjjön ki ma hozzánk, még Lew-t is rávettem, hogy udvaroljon neki. Most már sajnálom, hogy... te, hol szerezted azt a bigyót?
– Ezt? – kérdezte Mary Jane, és megérintette a ruhája nyakába tűzött kámeabrosst. – Hisz ezt már az iskolában is hordtam, az isten megáldjon! Anyámé volt.
– Te jó ég! – Eloise megállt, kezében az üres poharak. – Nekem az ég-egyvilágon semmi vackom nincs. Ha Lew anyja egyszer meghal... ha ugyan meghal!... biztos valami ócska monogramos csákányt hagy rám, vagy valami affélét.
– Milyenbe vagytok mostanság?
– Ugyan, ne röhögtesd ki magad – mondta Eloise a konyhába menet.
– Ez igazán az utolsó! – szólt utána Mary Jane.
– Frászt az utolsó. Ki hívott föl kit? És ki késett két órát? Most nem mozdulsz innét, amíg meg nem untalak. Ördög vigye a koszos karrieredet!
Mary Jane megint hátravetette a fejét, és röhögött, de Eloise már eltűnt a konyhában. Mary Jane-nek nem volt lelkiereje ahhoz, hogy egyedül maradjon egy szobában. Felállt, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt, csuklóját az ablak üvegtábláit elválasztó lécnek támasztotta; de piszkosnak érezte , elvette kezét a lécről, ledörzsölte a másik kezével, aztán kihúzta magát. Kinn a mocskos latyak szemlátomást fagyott. Mary Jane elengedte a függönyt, visszasétált a kék fotelhoz, elhaladt két jól megrakott könyvespolc előtt, de még a címeket se nézte meg. Leült, kinyitotta retiküljét, elővette a kézitükrét, és a fogát nézegette. Becsukta a száját, és a nyelvét erősen végighúzta felső fogsorán, aztán újra megnézte.
– Irtóra fagy odakinn – mondta a belépő Eloise felé fordulva. – Tyű, de gyorsan megjöttél. Szódát nem is tettél bele? Eloise megállt az ajtóban, mindkét kezében egy-egy tele pohár. Mutatóujját előreszegezte, mint a puskacsövet, és kijelentette: – Senki se mozduljon! A ház be van kerítve.
Mary Jane nevetett, és eltette a tükröt.
Eloise odahozta az italt. Mary Jane poharát bizonytalan mozdulattal rátette az alátétre, a magáét a kezében tartotta. Újra végigdőlt a sezlonon.
– Mit gondolsz, mit csinál odakinn az a lehetetlen némber? Ül a széles fekete ülepén, és A talár-t olvassa. Leejtettem a jégtartót, mikor kivettem a frizsiderből, mit gondolsz, mit csinált? Éppen csak hogy bosszúsan fölnézett.
– Ez az utolsó pohár, de igazán – jelentette ki Mary Jane, ahogy utánanyúlt. – Te, ide hallgass! Tudod, kivel találkoztam a múlt héten? A Lord & Taylor első emeletén?
– Hm-hm – köhécselt Eloise, díványpárnát gyűrve a feje alá. – Akim Tamiroff-fal?
– Kivel? – kérdezte Mary Jane. – Ki az?
– Akim Tamiroff. Filmsztár. Mindig azt mondja: „Jó vicc, hahh!” Imádom... Az egész házban nincs egyetlen rendes díványpárna... No, kivel találkoztál?
– A Jacksonnal. Azzal, aki...
– Melyikkel?
– Nem tudom. Azzal, amelyik velünk járt pszichológiára, és amelyik mindig...
– Mind a kettő velünk járt pszichológiára.
– Hát szóval az, akinek olyan rémes...
– Ahá, Marcia Louise. Én is összefutottam vele egyszer. Lyukat beszélt a hasadba?
– De még mennyire! De tudod, mit mesélt? Dr. Whiting meghalt. Azt mondja, levelet kapott Barbara Hilltől, és Barbara írta, hogy a Whiting rákot kapott tavaly nyáron, és meghalt, meg minden. Alig harminc kiló volt, mikor meghalt. Hát nem szörnyű?
– Nem.
– Eloise, te cinikus vagy.
– Hm. És még mit mondott?
– Ó, most jött vissza Európából. A férje Németországban vagy hol állomásozott, és ő is vele volt. Egy negyvenhét szobás kastélyban laktak, egy másik házaspárral, és tíz-tizenkét cseléddel. Külön hátaslova volt, és az inasuk azelőtt Hitler magánlovászmestere volt, vagy mi a szösz. Jaj, és aztán mesélni kezdte, hogy egy színes katona majdnem erőszakot követett el rajta. Ott helyben, a Lord & Taylor első emeletén kezdte mesélni... hisz ismered a Jacksont. A férje sofőrje volt, azt mondja, és egyszer a piacra vitte őt, vagy hova, és azt mondja, úgy megijedt, hogy nem is...
– Várj egy percig. – Eloise felkapta a fejét, és nagyot kiáltott: – Ramona, te vagy?
– Én – felelte egy kislányhang.
– Kérlek, csukd be az előszobaajtót! – kurjantott Eloise.
– Ramona hazajött? Jaj, alig várom, hogy lássam. Tudod, hogy nem láttam, amióta azt a...
– Ramona! – ordította Eloise behunyt szemmel. – Menj ki a konyhába, és kérd meg Grace-t, húzza le a hócipődet.
– Rendben – szólt Ramona. – Gyere, Jimmy!
– Jaj, alig várom, hogy láthassam – ismételte Mary Jane. – Jesszusom, nézd, mit csináltam! Jaj de sajnálom, El!
– Hagyd csak! Hagyd! – szólt rá Eloise. – Úgyis utálom azt a vacak szőnyeget. Mindjárt hozok neked még egy pohárral.
– Ne, ne, nézd, hisz több mint a fele megvan! – És Mary Jane felmutatta a poharát.
– Igazán? – mondta Eloise. – Adj egy cigit!
Mary Jane odanyújtotta cigarettáját, és megismételte:
– Igazán alig várom, hogy lássam. Kihez hasonlít most?
Eloise gyufát gyújtott.
– Akim Tamiroffhoz.
– Nem, de igazán.
– Lew-hoz. Kiköpött Lew. Ha az anyósom is itt van, úgy néznek ki együtt, mint a hármas ikrek. – Eloise nem ült föl, hevertéből átnyúlt a dohányzó asztalka távolabbi sarkán asztagba rakott hamutartókhoz, sikeresen leemelte a legfelsőt, és a hasára tette. – Nekem is kéne valaki, aki hasonlít hozzám. Például egy spánielkölyök, vagy valami efféle.
– És hogy van most a szeme? – kérdezte Mary Jane. – Úgy értem, nem romlott tovább, vagy valami?
– Még csak az kéne! Nem hiszem.
– És mondd, lát egyáltalán szemüveg nélkül? Úgy értem, ha éccaka fölkel, és vécére kell mennie, példának okáért?
– Azt nem hajlandó megmondani. Rémesen titkolózó.
Mary Jane megfordult a székében.
– Szervusz, Ramona! Jaj de édes a ruhád! – Letette a poharát. – Fogadok, nem is tudod, ki vagyok.
– Dehogynem tudja. Mondd meg, Ramona, ki ez a néni?
– Mary Jane – felelte Ramona vakarózva.
– Remek! – lelkendezett Mary Jane. – Gyere ide, Ramona, puszilj meg!
– Ne vakarózz! – szólt rá Eloise.
Ramona abbahagyta a vakarózást.
– No, nem puszilsz meg, Ramona? – unszolta Mary Jane.
– Nem szeretek idegenekkel puszilkózni.
Eloise kuncogott, aztán megkérdezte:
– Hol van Jimmy?
– Itt van.
– Ki az a Jimmy? – kérdezte Mary Jane, Eloise-hoz fordulva.
– Istenem, hát az udvarlója! Egy test, egy lélek, követi, mint az érnyék. Csuda izgalmas.
– Igazán? – lelkendezett Mary Jane, és előrehajolt. – Szóval udvarlód is van, Ramona?
Ramona szeme a rövidlátóknak való vastag szemüveg mögött egyetlen villanással sem viszonozta Mary Jane lelkesedését.
– Mary Jane kérdezett valamit, Ramona – szólt rá Eloise.
Ramona beledugta a mutatóujját széles, pisze orrába.
– Hagyd abba! – szólt rá Eloise. – Mary Jane azt kérdezte, van-e udvarlód.
– Van – felelte Ramona, az orrában vájkálva.
– Ramona, hagyd ezt abba, de azonnal! – rivallt rá Eloise.
Ramona leeresztette a kezét.
– Hát ez igazán nagyszerű – mondta Mary Jane. – Hogy hívják: Megmondanád a nevét, Ramona? Vagy titok?
– Jimmy – mondta Ramona.
– Jimmy? Jaj de szép név! És milyen Jimmy, Ramona? Mi a családi neve?
– Jimmy Jimmereeno – mondta Ramona.
– Állj nyugodtan – szólt rá Eloise.
– Ejha, ez aztán a cifra név! És hol van most Jimmy? Nem mondanád meg, Ramona?
– Itt van – mondta Ramona.
Mary Jane körülnézett, aztán megint Ramonára tekintett, mézesmázos mosollyal:
– Hol, csillagom?
– Itt – ismételte Ramona. – Fogom a kezét.
– Nem értem – fordult Mary Jane Eloise-hoz, aki utolsó korty whiskyjét itta.
– Énrám hiába nézel – mondta Eloise.
Mary Jane megint Ramonára tekintett.
– Ahá, már értem! Jimmy csak egy elképzelt kisfiú. Jaj de cuki! – Mary Jane szívélyesen előrehajolt. – Szerbusz, Jimmy! – mondta.
– Veled nem áll szóba – mondta Eloise. – Ramona, mesélj Mary Jane-nek Jimmyről.
– Mit meséljek neki?
– Állj rendesen... Szóval mondd el, hogy milyen.
– Zöld a szeme, a haja fekete.
– És?
– Nincs mamája, se papája.
– És?
– Szeplője sincs.
– És mije van?
– Kardja.
– Hát még?
– Nem tudom – mondta Ramona, és megint vakarózni kezdett.
– Hát ez istenien hangzik! – lelkendezett Mary Jane, és még jobban előrehajolt a székében. – És mondd, Ramona: Jimmy is levetette a hócipőjét amikor bejöttetek?
– Jimmy csizmában jár – felelte Ramona.
– Isteni! – fordult Mary Jane Eloise-hoz.
– Könnyű neked. Én egész nap ezt hallom. Jimmy vele eszik. Vele fürdik. Vele alszik. Ramona az ágy legszélén fekszik, nehogy megnyomja Jimmyt, ha megfordul álmában.
Mary Jane olyan képet vágott, mint aki mérhetetlenül meg van hatva a hallottaktól; beharapta az alsó ajkát, aztán kieresztette és megkérdezte:
– Ugyan honnét szedte ezt a nevet? Talán valami szomszéd gyereket hívnak így?
Eloise ásítva rázta meg a fejét.
– A szomszédban egyáltalán nincs gyerek. Senkinél. Engem Termékeny Terkának csúfolnak a hátam mö...
– Mama – szólalt meg Ramona. – Kimehetek játszani?
Eloise ránézett: – Hiszen csak most jöttél be!
– De Jimmy ki akar menni.
– És miért, ha szabad kérdeznem?
– Kint hagyta a kardját.
– A fene egye meg őt is, meg a kardját is – mondta Eloise. – Nem bánom. Vedd föld a hócipődet, és eredj.
– Elvehetem eztet? – kérdezte Ramona, és a hamutartóból kivett egy elhasznált gyufát.
– Ezt. Viheted. De ne menj le a kocsiútra, kérlek.
– Pápá, Ramona! – zengte Mary Jane dallamosan.
– Szia – mondta Ramona. – Gyere, Jimmy.
Eloise talpra ugrott.
– Add ide a poharad!
– Nem, igazán, El. Már réges-rég Larchmontban kéne lennem. Mr. Weyinburg igazán olyan aranyos, nem szeretném, ha...
– Hívd föl, és mondd, hogy meghaltál. No ereszd már el azt a vacak poharat.
– De igazán. El, és olyan szörnyen jeges az út! És alig van fagyálló folyadék a hűtőben. Szóval ha most nem...
– Fütyülj a jégre! Telefonálj neki! Mondd, hogy meghaltál, és külföldön vagy eltemetve!  És add ide a poharadat!
– Na jó... Hol a telefon?
– A-arra látták utoljára! – mondta Eloise. Felkapta az üres poharakat, és megindult az ebédlő felé.
Megállt a nappali és az ebédlő közt az ajtóban, és dobbantva megperdült a tengelye körül. Mary Jane kuncogott.
– Szóval azt mondom, te nem ismerted igazán Waltot – mondta Eloise háromnegyed ötkor; hanyatt feküdt a padlón, két kicsi melle közt egyensúlyozva poharát. – Ő volt az egyetlen fiú, akit valaha ismertem, akin nevetni lehetett. Úgy értem, szívből nevetni. – Felnézett Mary Jane-ra. – Emlékszel arra az estére, az utolsó évünkben, mikor az a dilis Louise Hermanson berontott a szobánkba abban a fekete melltartóban, amit Chicagóban vett?
Mary Jane vihogott. A sezlonon hasalt, szemközt Eloise-zal, álla a karfán, pohara a földön, elérhető távolságban.
– Hát szóval úgy tudtam nevetni Walton is – folytatta Eloise. – Megnevettetett, ha beszéltünk, ha telefonáltunk, de még levélben is meg tudott nevettetni. A legjobb az egészben az volt, hogy nem is próbált viccelni... csak úgy magától vicces. – Fejét Mary Jane felé fordította: – Te, dobj ide egy cigit, jó?
– Nem érem el – felelte Mary Jane.
– Fújd föl magad! – Eloise megint a plafont bámulta. – Egyszer elestem – folytatta. – Mindig a buszmegállónál vártam rá, a főposta előtt, és egyszer késett, akkor jött, mikor a busz már éppen indult. Spuriztunk a busz után, és én elestem, és megrándítottam a bokámat. És Walt azt mondta: „Szegény Ficánka bácsi.” A bokámra értette. Úgy nevezte, hogy szegény öreg Ficánka bácsi... Istenkém, de édes volt!
– Lew-nak nincs humorérzéke? – kérdezte Mary Jane.
– Tessék?
– Lew-nak nincs humorérzéke?
– Mit tudom én! Azt hiszem, van. Szokott nevetni vicceken meg olyasmiken. – Eloise fölemelte a fejét, fölvette melléről a poharat, és kortyolt belőle.
– Hát az még nem minden, ugye – jegyezte meg Mary Jane. – Úgy értem, hogy az... nem minden.
– Micsoda nem minden?
– Hát tudod... a röhögés meg minden.
– Ki mondja, hogy az nem minden? – méltatlankodott Eloise. – Te, ha az ember nem akar apáca lenni vagy valami efféle, akkor muszáj röhögni.
Mary Jane vihogott.
– Rémes vagy, Eloise.
– Istenkém, de édes volt az a Walt – merengett Eloise. – Vagy vicces volt, vagy édes. Nem olyan sziruposan, kisfiúsan édes, tudod. Hanem valahogy különlegesen... Tudod, mit csinált egyszer?
– Mit?
– Vonaton mentünk föl Trentonból New Yorkba, pont azután történt, hogy behívták. Hideg volt a kocsiban, és a kabátomat valahogy magunkra terítettem. Emlékszem, Joyce Morrow kardigánja volt rajtam a kabát alatt... Emlékszel arra a cuki kék kardigánjára?
Mary Jane bólintott, de Eloise nem nézett oda, hogy tudomásul vegye a bólintást.
– Szóval Walt a hasamat simogatta, tudod. ... És egyszer csak azt mondta, hogy a hasam olyan gyönyörű, hogy azt kívánná, bárcsak jönne egy tiszt, és parancsolna rá, hogy a másik kezét dugja ki az ablakon. Mert hát azt mondta, tisztességesen akar viselkedni. Aztán elvette a kezét a hasamról, és rárivallt a kalauzra, hogy húzza ki magát. Azt mondta, semmit se utál jobban, mint hogyha valaki nem feszít elég büszkén az egyenruhájában. A kalauz meg azt mondta neki, aludjon tovább.
– Eloise elmerengett egy pillanatig, majd hozzáfűzte: – Tudod, nem is az számított, amit mondott, hanem ahogy mondta. Szóval, érted.
– Beszéltél valaha Lew-nak róla... úgy értem, elmondtad neki?
– Egyszer elkezdtem. De tudod, Lew mit kérdezett elsőnek? Hogy mi volt a rangja.
– És mi volt a rangja?
– Na tessék! – mondta Eloise.
– Nem, hát szóval úgy értem...
Eloise hirtelen felkacagott, hogy a rekeszizma rázkódott.
– Tudod, mit mondott egyszer? Azt mondta, érzi, hogy ő is előlép a hadseregben, csak másféleképpen, minta többiek. Azt mondta, mikor első ízben léptetik elő, rangjelzés helyett letépik a zubbonya ujját, és így tovább. Mire tábornok lesz, azt mondta, anyaszült meztelenül fog ott állni, csak egy gyalogsági gomb lesz a köldökén. – Eloise ránézett Mary Jane-re, aki nem nevetett. – Nem találod, hogy ez rém vicces?
– De igen. De mégis, mért nem mondod el Lew-nak, valamikor?
– Miért? Mert Lew nem elég intelligens, azért – válaszolta Eloise. – Meg aztán hallgass rám, te karrierista nőszemély; ha még egyszer az életben férjhez mész, semmit se mondj el a férjednek. Megértetted?
– De miért? – kérdezte Mary Jane.
– Azért, mert én mondom – felelte Eloise. – A férfiak azt akarják hinni, hogy amíg velük nem találkozott az ember, rókázott, valahányszor hímnemű lény a közelébe került. Nem viccelek. Persze meg lehet nekik mondani egyet-mást. De sose őszintén. Szóval, őszintén soha. Ha azt mondod nekik, hogy egyszer ismertél egy szép fiút, akkor rögtön utána meg kell magyaráznod, hogy túl szép volt. És ha azt mondod, hogy ismertél egy okos fiút, akkor hozzá kell tenned, hogy nagyképű volt, vagy unalmas, vagy valami. Mert ha nem mondod, akkor az orrod alá dörgölik azt a szerencsétlen pókot, valahányszor csak alkalom adódik rá. – Eloise elhallgatott, egyet húzott a poharából, eltűnődött. – Szóval – folytatta azután –, meghallgatnak, és nagyon felnőttesen viselkednek, meg minden. Még intelligens képet is vágnak a dologhoz. De ne ülj föl nekik. Hidd el, amit mondok. Megbánod, mint a macska, aki kilencet kölykezett, ha valaha is elhiszed nekik, hogy intelligensek. Becsszavamra.
Mary Jane csüggedten fölemelte állát a sezlon karfájáról. A változatosság kedvéért most a kezébe támasztotta. Meghányta-vetette magában Eloise jó tanácsát.
– Azt azért nem mondhatja senki, hogy Lew nem intelligens – mondta végül fennhangon.
– Ki nem mondhatja?
– Szóval Lew azért mégiscsak intelligens, nem? – ismételte Mary Jane ártatlanul.
– Ugyan, minek erről annyit beszélni? – sóhajtott Eloise. – Hagyjuk az egészet. Csak elveszem a kedvedet. Mondd, hogy fogjam be a pofám.
– De hát akkor mért mentél hozzá? – makacskodott Mary Jane.
– Jaj, istenem! Magam se tudom. Azt mondta, szereti Jane Austent. Azt mondta, hogy imádja a regényeit. Volt pofája ezt állítani. Mikor összeházasodtunk, akkor jöttem rá, hogy egyetlen könyvét sem olvasta. Tudod, ki a kedvenc írója?
Mary Jane a fejét rázta.
– L. Manning Vines. Hallottad valaha a nevét?
– M-m.
– Én se. És más se. Egyszer írt egy könyvet négy emberről, aki éhen halt Alaszkában. Lew nem emlékszik a könyv címére, de azt mondja, sose olvasott semmit, ami ennél szebben lett volna megírva. Az istenit neki! Ha legalább volna mersze színt vallani, ha azt mondaná, azért tetszett neki, mert négy pókról szól, aki éhen halt egy eszkimó kunyhóban vagy micsodában. Nem, muszáj neki azt mondani, hogy szépen van megírva!
– Nagyon szőrszálhasogató vagy – mondta Mary Jane. – Úgy értem, szőrszálhasogató vagy, de nagyon. Hátha tényleg szépen volt...
– A fejemet teszem rá, hogy nem – mondta Eloise. Egy pillanatig gondolkozott, aztán hozzáfűzte: – Neked legalább van állásod. Úgy értem, hogy te legalább...
– De mondd – kezdte újra Mary Jane. – Mit gondolsz, megmondod neki valaha, hogy Walt meghalt a háborúban? Úgy értem, akkor nem lehet féltékeny, ha tudja, hogy Walt... szóval érted. Hogy meghalt, meg minden.
– Ó, te angyal! Te szegény naiv dolgozó nő! Hisz ez csak antul rosszabb. Akkor hazajáró lélek. Ide hallgass: Lew csak annyit tud, hogy valamikor régen egy Walt nevű jópofa közlegénnyel jártam, akinek jó bemondásai voltak. Azt a világért se mondanám meg neki, hogy meghalt. A világért se! De ha megmondanám, amit nem tennék... ha mégis megmondanám, akkor is azt mondanám, hogy ütközetben esett el.
Mary Jane előretolta az állát a karja fölött.
– El... – kezdte.
– Mi az?
– Mért nem mondod el nekem, hogy hogy halt meg? Esküszöm az életemre, nem mondom el senkinek. De igazán. Mondd el, kérlek!
– Nem mondom meg.
– De igazán, kérlek! Becsszavamra, nem mondom el senkinek.
Eloise megitta maradék whiskyjét, és az üres poharat visszaállította a két melle közé.
– Akim Tamiroffnak se? – kérdezte.
– Nem én, soha! Becsszavamra, soha, senkinek...
– Szóval az ezrede éppen pihent valahol. Két ütközet közt voltak, vagy mi, a barátja szerint, aki megírta. Walt meg egy másik srác egy kis japán kályhát csomagoltak, amit valami ezredes haza akart küldeni. Vagy kivették a pakkból, hogy átcsomagolják... szóval nem tudom. Elég az hozzá, a kályha tele volt benzinnel vagy mivel, és fölrobbant a kezük közt. A másik srácnak csak a fél szeme ment rá. – Eloise sírni kezdett, megfogta az üres poharat a mellén, hogy föl ne dűljön.
Mary Jane lesiklott a sezlonról, a térdén odakúszott Eloise-hoz, és simogatni kezdte a homlokát.
– Ne sírj, El. Ne sírj.
– Ugyan már, ki sír?
– Jó, jó, én tudom, de ne sírj. Úgy értem, nem érdemes. Egyáltalában nem.
Az előszobaajtó kinyílt.
– Ramona visszajött – mondta Eloise orrhangon. – Tégy nekem egy nagy szívességet, Mary Jane! Menj ki a konyhába, és mondd meg annak az izének, hogy korán vacsoráztassa meg Ramonát. Megteszed?
– Meg, ha megígéred, hogy nem fogsz sírni.
– Megígérem. Menj! Nincs kedvem most kimenni abba az átkozott konyhába.
Mary Jane felállt, megtántorodott, visszanyerte egyensúlyát, és kiment.
Két perc se telt bele, és visszatért a szobába. Ramona előtte szaladt, tőle telhetően csámpásan, hogy minél nagyobb zajt csapjon a nyitott hócipőjével.
– Nem engedte, hogy levegyem a hócipőjét – magyarázta Mary Jane.
Eloise változatlanul hanyatt feküdt a padlón, szemét törölgette. A zsebkendőjébe beszélt, Ramonához intézve szavait:
– Menj ki a konyhába, és kérd meg Grace-t, vegye le a hócipődet! Tudod, hogy nem szabad így bejönnöd a...
– Grace a vécén van – mondta Ramona.
Eloise eltette a zsebkendőjét, és nagy erőlködve felült.
– Add ide a lábad – mondta. – De előbb ülj le, légy szíves... Nem oda... oda. Úristen!
Mary Jane térden csúszkálva kereste az asztal alatt a cigarettáját, közben odaszólt Eloise-nak: – Te. El, tudod-e, mi történt Jimmyvel?
– Fogalmam sincs. Másik lábat. A másikat.
– Elgázolták – mondta Mary Jane. – Hát nem tragikus?
– Láttam Skippert egy nagy csonttal – közölte Ramona.
– Mi történt Jimmyvel? – kérdezte tőle Eloise.
– Elgázolta egy autó, és meghalt. Láttam Skippert egy nagy csonttal, és nem volt hajlandó...
– Mutasd a homlokodat – mondta Eloise. Odanyúlt, és megtapogatta Ramona homlokát. – Elég tüzes, azt hiszem, lázad van. Menj, mondd meg Grace-nak, hogy ma fönn vacsorázol a szobádban. Utána rögtön lefekszel. Később majd én is fölnézek. Most menj szépen. És ezt is vidd magaddal.
Ramona hétmérföldes léptekkel, de nagyon lassan kioldalgott a szobából.
– Dobj ide egy cigit – kérte Eloise Mary Jane-t. – És igyunk még egy pohárral.
Mary Jane odavitt neki egy cigarettát.
– No, mit szólsz ehhez a Jimmy-ügyhöz! Micsoda fantázia!
– Ühüm. Te, töltsd meg a poharainkat, jó? És hozd be a whiskysüveget... Nincs kedvem kimenni a konyhába. Minden bűzlik a narancslétől...
Öt perccel hét után megszólalt a telefon. Eloise felállt az ablakmélyedésből, és a sötétben tapogatózva kereste a cipőjét. Nem találta. Harisnyás lábával eléggé szilárd, lassú léptekkel a telefon felé indult. A csengetés nem ébresztette föl Mary Jane-t, aki hason fekve, mélyen aludt a sezlonon.
– Halló – szólt bele Eloise a kagylóba; a nagy villanyt nem kattantotta fel. – Nem, sajnos nem mehetek érted, szívem. Itt van Mary Jane, és a kocsiját pont a kapu elé állította. A kulcsát meg nem találja. Nem tudok kiállni. De igen, legalább húsz percig kerestük az izében... a hóban meg a latyakban. Kérd meg Dicket és Mildredet, hozzanak haza. – Elhallgatott, fülelt. – Úgy? Hét ez igazán szomorú, angyalom. Mért nem álltok össze, mint a katonák, és masíroztok szépen haza? Te mondhatod a vezényszavakat, bal-jobb, bal-jobb, meg minden. Te lehetsz a parancsnok. – Megint hallgatott. Nem, nem viccelek – mondta aztán. – Igazán nem vagyok vicces. Csal a pofám. – Azzal letette a kagylót.
Kevésbé szilárd léptekkel visszament a nappaliba. Az ablakmélyedéshez érve, kitöltötte a poharába, ami még maradt a whiskysüvegben. Volt vagy egy ujjnyi. Felhajtotta, megborzongott, visszaült.
Összerezzent, mikor Grace felkattintotta a villanyt az ebédlőben. Nem állt fel, csak úgy szólt be a lánynak:
– Ne tálaljon nyolc óra előtt, Grace! Mr. Wengler késni fog egy kicsit.
Grace megjelent az ebédlő világos ajtajában, de nem jött beljebb.
– Elment a hölgy? – kérdezte.
– Nem, pihen.
– Ahán – mondta Grace. – Mrs. Wengler kérem szépen. Szerettem volna megkérdezni, itt alhat-e az uram. Van hely a szobámban, és neki csak holnap reggel kell visszamenni New Yorkba, és olyan randa idő van.
– A férje? Hol van most?
– Most éppen a konyhában.
– Hát nem, Grace, ezt sajnos nem engedhetem meg.
– Tessék?
– Azt mondom, nem engedhetem meg, hogy itt aludjék az ura. A házam nem szálloda.
Grace egy pillanatig még álldogált, aztán csak ennyit mondott:
– Igenis, kérem –, és kiment a konyhába.
Eloise kilépett a nappaliból, és fölment a lépcsőn, amelyet csak derengve világított meg az ebédlő fénye. Ramona egyik hócipője a lépcső tetején hevert. Eloise felkapta, és amilyen erősen csak bírta, áthajította a korláton; nagyot puffant az előszoba padlóján.
Ramona szobájában felkattantotta a villanyt, keze a kapcsolón maradt, mintha támaszt keresne. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, Ramonát nézte. Aztán elengedte a kapcsolót, és odasietett az ágyhoz.
– Ébredj föl, Ramona! Ébredj föl!
Ramona az ágy legszélére húzódva aludt, popsija félig már a levegőben. Szemüvege szép rendesen összehajtva, szárral lefelé feküdt kis éjjeliszekrényén.
– Ramona!
A kislány ijedt, nagy szusszanással ébredt. Szeme tágra nyílt, de nyomban összehúzta.
– Anyu?!
– Azt mondtad, hogy Jimmy Jimmereenót halálra gázolta egy autó!
– Tessék?
– Hallottad, amit mondtam. Miért alszol most is az ágy szélén?
– Azért – felelte Ramona.
– Azért, miért? Ramona, igazán semmi kedvem most...
– Mert nem akarom megnyomni Mickeyt.
– Kicsodát?
– Mickeyt – ismételte Ramona, és az orrát dörzsölte. – Mickey Mickerannót.
Eloise élesen rárivallt Ramonára:
– Azonnal feküdj az ágy közepére! Gyerünk!
Ramona rémülten pislogott, de nem mozdult.
– No gyerünk! – mondta Eloise, megragadta Ramonát a bokájánál fogva, és félig húzta, félig emelte, amíg az ágy közepére nem ráncigálta. Ramona nem sírt, nem huzakodott, de nem is engedelmeskedett: hagyta, hogy vonszolják.
– Most pedig aludj – mondta Eloise lihegve.
– Hunyd be a szemed... hallod? Hunyd be!
Ramona behunyta a szemét.
Eloise odament a villanykapcsolóhoz, és lekattintotta lámpát. De még sokáig állt az ajtóban. Aztán a sötétben egyszer csak odarohant az éjjeliszekrényhez, térdét az ágy lábába verte, de gondolatai annyira lefoglalták, hogy nem érzett fájdalmat. Felkapta Ramona szemüvegét, és két kezébe fogva arcához szorította. Könnyek peregtek végig orcáján, megnedvesítették a szemüveg lencséit.
– Szegény jó Ficánka bácsi – hajtogatta, újra meg újra. Aztán visszatette a szemüveget az éjjeliszekrényre, üvegével lefelé.
Lehajolt, kis híján egyensúlyát vesztve, és bedugdosta a takarót Ramona ágyán. Ramona nem aludt. Sírt, és már jó ideje sírhatott. Eloise nedves csókot nyomott a szájára, kisimította a haját a szeméből, aztán kiosont a szobából.
Lement a lépcsőn, most már csúnyán tántorgott. Felköltötte Mary Jane-t.
– Mi az? Ki az? Tessék? – hebegte Mary Jane, és gyorsan felült a sezlonon.
– Hallgass meg, Mary Jane, kérlek – mondta Eloise zokogva. – Emlékszel még gólya korunkra? Volt egy barna-sárga mintás ruhám, amit Boise-ban vettem, és Miriam Ball azt mondta, New Yorkban senki se hord ilyen ruhát, és én egész éjszaka bőgtem. Emlékszel? – És Eloise megrázta Mary Jane karját. – Ugye, rendes lány voltam? – kérdezte könyörögve. – Mondd, ugye én rendes lány voltam?