Petőfi Sándor: Din depărtare (Távolból Román nyelven)

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

E o casă la Dunărea mare;
Oh, ce dragă, mică așezare!
Și-n ochii mei vin lacrimi,
Dacă sunt cuprins de amintiri.

Să fi rămas colo pe vecie!
Dorul însă saltă pe oricine;
Dorul meu m-a și înaripat,
Vatra, mama le-am abandonat.

În piept ce chinuri a avut,
Părăsind-o doar cu un sărut;
Nu s-a lăsat flama chinurilor,
De perla din roua ochilor.

Cum m-a cuprins-n brațele tremurând!
Cum m-a rugat cu vorbe implorând!
Oh, dacă aș fi știut soarta:
N-ar fi rămas ruga degeaba.

La luceafărul speranței
Stă viitorul-n forma zânei,
Abia ce-n mulțime ieșim,
Ne dăm seama ce jalnic greșim.

Și pe mine m-a luat speranța,
M-a îndemnat, să spun degeaba?
De când tot hoinăresc prin lume,
Doar pe ghimpi am călcat, sute.

...Merg în țară niște consăteni,
Ce vești să-i ducă mamei?
Spuneți-i, dragilor, poate,
Drumul vostru va fi aproape.

Spuneți-i, să nu mai plângă,
Căci fiul are noroc încă --
Vai, dac-ar ști de sărăcia,
I s-ar rupe dragii inima!