Utas és holdvilág 1. (Magyar)
Erzsi már eddig is nyugtalanul feszengett a helyén, mert emberismerete segítségével
Szepetneki János arcáról és kezéről már rég leolvasta, hogy olyan ember, aki
időnként el szokott lopni egy aranyórát, és idegesen magához szorította retiküljét,
amelyben a passzuszok és utazócsekkek voltak. Nagyon meglepte, és rosszulesett
neki, hogy az egyébként oly tapintatos Mihály szóvá tette ezt az óraügyet, de
ezt a csendet, ami most beállt, nem lehetett elviselni, ezt a csendet, amikor
az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy ellopta az aranyóráját, azután hallgatnak.
Felkelt, és azt mondta
– Visszamegyek a szállodába. Az uraknak olyan megbeszélnivalóik vannak…
Mihály nagyon ingerülten nézett rá.
– Csak maradj itt. Most már a feleségem vagy, most már terád is tartozik minden.
– És azzal Szepetneki Jánoshoz fordult, és rákiáltott:
– Hát akkor miért nem adtál nekem kezet Londonban?
– Nagyon jól tudod, miért. Ha nem tudnád, nem lennél most ilyen dühös. De tudod,
hogy igazam volt.
– Beszélj értelmesen.
– Éppúgy értesz hozzá, nem megérteni az embert, mint ahogy értettél hozzá, nem
találni meg azokat, akik eltűntek előled, és akiket nem is kerestél. Ezért haragudtam
rád.
Mihály egy ideig hallgatott.
– Hát ha találkozni akartál velem… hiszen Londonban találkoztunk.
– Igen, de véletlenül. Az nem számít. Különben is nagyon jól tudod, hogy nem
rólam van szó.
– Ha másról van szó… azokat hiába is kerestem volna.
– Azért nem is kerested, ugye? Pedig talán csak a kezedet kellett volna kinyújtani.
De most még egy sanszod van. Ide hallgass. Te, azt hiszem, megtaláltam Ervint.
Mihály arca azonnal megváltozott. A harag és a megdöbbenés az örvendező kíváncsiságnak
adott helyet.
– Ne beszélj ! Hol van?
– Pontosan még nem tudom, de Olaszországban van, Umbria vagy Toszkána egyik
kolostorában. Rómában láttam, egy körmenetben ment sok szerzetessel. Nem mehettem
oda, nem zavarhattam meg a szertartást. De volt ott egy ismerős pap, akitől
megtudtam, hogy ezek a szerzetesek egy umbriai vagy toszkánai rendházból valók.
Ezt akartam neked mondani. Ha most itt vagy Olaszországban, segíthetnél nekem
keresni.
– Igen. Köszönöm. De nem tudom, hogy fogok-e segíteni. Nem is tudom, hogyan
kellene. Meg aztán most nászúton vagyok, nem járhatom végig Umbria és Toszkána
összes kolostorát. És nem is tudom, van-e Ervinnek kedve velem találkozni. Ha
látni akarna engem, rég értesíthetett volna a hollétéről. És most menj el, Szepetneki
János. Remélem, hogy néhány évig megint nem látlak.
– Megyek is. A feleséged nagyon ellenszenves nő.
– Nem kérdeztem a véleményedet.
Szepetneki János felült a biciklijére.
– Fizesd ki a limonádémat – kiáltotta vissza, és eltűnt a közben beállott sötétségben.
A házaspár ott maradt, és sokáig hallgatott. Erzsi bosszankodott, és egyúttal
komikusnak is találta a helyzetet. Osztálytársak, ha találkoznak… Úgy látszik,
Mihályt ezek a diákkori dolgok egészen mélyen érintik. Meg kellene egyszer kérdezni,
ki volt ez az Ervin és ez a Tamás… bár olyan ellenszenvesek. Erzsi általában
nem szerette a fiatalokat és a félig készeket.
De tulajdonképpen egészen más bosszantotta. Természetesen az bosszantotta, hogy
Szepetneki Jánosnak annyira nem tetszett. Nem mintha a legkisebb mértékben is
fontos volna, hogy mit gondol róla egy ilyen… egy ilyen kétes egzisztencia.
De mégis, nincsen végzetesebb dolog a világon egy nő számára, mint a férj barátainak
a véleménye. A férfiak hihetetlenül befolyásolhatók, ha nőkről van szó. Igaz,
hogy ez a Szepetneki Mihálynak nem barátja. Vagyis hogy nem barátja a szónak
konvencionális értelmében, de úgy látszik, mégis valami nagyon erős kapcsolat
van közöttük. És különben is, a legocsmányabb férfi is befolyásolni tudja a
másik férfit ilyen dolgokban.
– Az ördög vigye, miért nem tetszettem neki? Alapjában véve Erzsi ehhez igazán
nem volt hozzászokva. Gazdag, csinos, jól öltözött, mutatós nő volt, a férfiak
vonzónak vagy legalábbis rokonszenvesnek találták. Tudta, Mihály ragaszkodásában
is nagyon nagy szerepet játszik az, hogy Erzsiről minden férfi elismerőleg beszélt.
Sokszor már arra is gyanakodott, hogy Mihály nem is a saját szemével nézi őt,
hanem a többiek szemével. Mintha azt mondaná magában: mennyire szeretném ezt
az Erzsit, ha én is olyan volnék, mint más ember. És most jön ez a strici, és
neki nem tetszik. Nem állhatta meg, hogy ne tegye szóvá.
– Mondd kérlek, miért nem tetszettem barátodnak, a zsebtolvajnak?
Mihály elmosolyodott.
– Ugyan kérlek. Nem te nem tetszettél neki. Az nem tetszett neki, hogy a feleségem
vagy.
– Miért ?
– Mert azt gondolja, hogy temiattad árulást követtem el az ifjúságommal szemben,
a közös ifjúságunkkal szemben. Hogy elfeledkeztem azokról, akik… És hogy más
kapcsolatokra építettem fel az életem. Pedig hát… És most még azt is mondod
majd nyilván, hogy szép kis barátaim vannak. Erre azt felelhetném, hogy Szepetneki
nem barátom, ami persze csak kibúvás volna a kérdés alól. De… hogy is mondjam…
ilyen emberek is vannak… Az óralopás gyerekes előgyakorlat volt. Szepetneki
azóta virágzó szélhámos lett, volt már nagyon sok pénze is, és akkor erőszakos
módon rám tukmált különböző összegeket, amiket nem tudtam visszaadni neki, mert
nem tudtam, hol csavarog, és ült már börtönben is, és írt már nekem Bajáról,
hogy küldjek neki öt pengőt. És időnként felbukkan, és mindig valami nagyon
kellemetlen dolgot tud mondani. De mondom, vannak ilyen emberek is. Ha nem tudnád,
most legalább láttad. Mondd, kérlek, lehetne itt valahol egy üveg bort kapni,
amit otthon a szobánkban megihatnánk? Már unom ezt a közéletet, amit itt véghezviszünk,
a piazzán.
– Kaphatsz a szállodánkban, hisz az vendéglő is.
– És nem lesz abból botrány, hogy a szobánkban isszuk meg? Szabad azt?
– Mihály, a sírba viszel azzal, hogy ennyire félsz a pincérektől és szállodásoktól.
– Már megmagyaráztam. Mondtam, hogy ők a legfelnőttebb emberek a világon, és
hogy külföldön különösen nem akarok valami szabálytalan dolgot csinálni.
– Jó. De minek megint innod?
– Okvetlenül kell valamit innom. Mert el akarom neked mondani, hogy ki volt
és hogyan halt meg Ulpius Tamás. Kiadó | Magvető Kiadó, Budapest |
|
|
|