Adagio (Magyar)
Szállnak a vadlibák, szállnak, a gyermekláncfü kelyhe becsukódik, bugyrot cipel a nénike, édesem messzire ment. Megkérdezzem a nénikétől: hova ment az édesem, hova ment? Csak a vadlibák láthatják meg őt - csak a gyermekláncfü szólhatna róla. A csókod festi kékre az eget, szemed szinétől zöldülnek a fák. Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ. Multkor a kertembe egy fiu jött, gyümölcsöt hozott a kosarában. Kék ruhában jött, mint a napsugár, kék ruhád eszembe jutott. Csupasz volt a nyaka íve... mosolygott... nézett hosszasan... Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt, a madaraktól kérdezd, hova lett. A csókod festi kékre az eget, szemed szinétől zöldülnek a fák. Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ. De rég nem láttam két szemedet! s hogy fölébredtem egyszer éjjel, a bokorról két mérges bogyó bámult rám, sötét a sötétből. De boldog voltam én veled! s egy kövér ember jött szembe az uton, bő volt nekem a köpenye, bő volt neki a bánatom.
A csókod festi kékre az eget, szemed szinétől zöldülnek a fák. Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ. Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://epa.oszk.hu |
|
|