Montale, Eugenio: A bárka (L'arca Magyar nyelven)

La tempesta di primavera ha sconvolto

l'ombrello del salice,

al turbine d'aprile

s'è impigliato nell'orto il vello d'oro

che nasconde i miei morti,

i miei cani fidati, le mie vecchie

serve - quanti da allora

(quando il salce era biondo e io ne stroncavo

le anella con la fionda) son calati,

vivi, nel trabocchetto. La tempesta

certo li riunirà sotto quel tetto

di prima, ma lontano, più lontano

di questa terra folgorata dove

bollono calce e sangue nell'impronta

del piede umano. Fuma il ramaiolo

in cucina, un suo tondo di riflessi

accentra i volti ossuti, i musi aguzzi

e li protegge in fondo la magnolia

se un soffio ve la getta. La tempesta

primaverile scuote d'un latrato

di fedeltà la mia arca, o perduti.

A tavaszi vihar összezilálta

a fűzfa-ernyőt,

az áprilisi forgatagban

belegabalyodott a kertbe

az aranygyapjú: halottaimat

rejti, kedves kutyáimat, öreg

cselédeimet – ó, azóta

(hogy szőke volt a fűz még, és parittyám

a fürtjeit szaggatta) mennyien

szálltak alá, élve, ama verembe.

A vihar nyilván összegyűjti őket

a hajdani fedél alá, de távol,

távolabb e villámszaggatta földtől

hol mész forr és vér az ember nyomában.

Gőzöl a konyhán a merőkanál

magába gyűjti visszfény-karikája

a csontos arcokat, hegyes pofákat,

s mélyén a magnólia óvja őket,

ha egy fuvallat hozzájuk sodorja.

A tavaszi vihar hű csaholása

rázza a bárkámat, ó elveszettek.