Montale, Eugenio: A hitleri tavasz (La primavera hitleriana Magyar nyelven)
La primavera hitleriana (Olasz)Folta la nuvola bianca delle falene impazzite turbina intorno agli scialbi fanali e sulle spallette, stende a terra una coltre su cui scricchia come su zucchero il piede; l’estate imminente sprigiona ora il gelo notturno che capiva nelle cave segrete della stagione morta, negli orti che da Maiano scavalcano a questi renai.
Da poco sul corso è passato a volo un messo infernale tra un alalà di scherani, un golfo mistico acceso e pavesato di croci a uncino l’ha preso e inghiottito, si sono chiuse le vetrine, povere e inoffensive benché armate anch’esse di cannoni e giocattoli di guerra, ha sprangato il beccaio che infiorava di bacche il muso dei capretti uccisi, la sagra dei miti carnefici che ancora ignorano il sangue s’è tramutata in un sozzo trescone d’ali schiantate, di larve sulle golene, e l’acqua séguita a rodere le sponde e più nessuno è incolpevole.
Tutto per nulla, dunque? – e le candele romane, a san Giovanni, che sbiancavano lente l’orizzonte, ed i pegni e i lunghi addii forti come un battesimo nella lugubre attesa dell’orda (ma una gemma rigò l’aria stillando sui ghiacci e le riviere dei tuoi lidi gli angeli di Tobia, i sette, la semina dell’avvenire) e gli eliotropo nati dalle tue mani – tutto arso e succhiato da un polline che stride come il fuoco e ha punte di sinibbio… Oh la piagata primavera è pur festa se raggela in morte questa morte! Guarda ancora in alto, Clizia, è la tua sorte, tu che il non mutato amor mutata serbi fino a che il cieco sole in te porti si abbacini nell’Altro e si distrugga in Lui, per tutti. Forse le sirene, i rintocchi che salutano i mostri nella sera della loro tregenda, si confondono già col suono che slegato dal cielo, scende, vince – col respiro di un’alba che domani per tutti si riaffacci, bianca ma senz’ali di raccapriccio, ai greti arsi del sud…
|
A hitleri tavasz (Magyar)Örült éjjeli lepkék fellege sűrű-fehéren forr kavarogva a parton, a sápadt lámpa körében, szemfedelet vet a földre, amelyen a léptek mint cukron csikorognak; készül a nyár, kiereszti az éji fagyot, amely a halott tél földmélyi üregeiben tanyázott, a Maianótól e partokig hidaló kertek sürüjében.
Most száguldott végig a korzón egy pokoli hírnök, pribékjei hajrázása kísérte, s egy misztikus égő, horogkereszt-hímes öböl beszívta, lenyelte, bezártak az ártalmatlan, szegényes, noha ágyúkkal, játék-fegyverekkel ugyancsak jól felszerelt kicsi boltok, becsukott a mészáros, ki bogyókkal ékíti megölt gödölyék pofáját, a vérengzeni jámbor ősi áldozat-ünnep tört szárnyak s lárvák ocsmány forgatagába torkollik az ártereken, s szaggatja a víz csak a partot, senki se bűntelen immár.
Minden hiába hát? – s a láthatárt lassan befutó tűzijáték a San Giovannin, s a zálogok s a hosszú búcsúzkodás, erős, mint a keresztség, baljós várakozásban (de egy ékkő barázdát vont az égen, s partjaid jégbefagyott peremére hullatta Tóbiás hét angyalát, a jövő vetését) s a kezed nevelte heliotrópok – elperzselt, kiszívott mindent valami tűzvészrecsegésű, hóvihartüskés hímpor... Ó, a gyötrött tavasz mégiscsak ünnep, ha halálba fagy e halál! Nézz fől, Clizia, újra, ez a te sorsod, ki a változatlan szerelmet megváltozottan is őrzöd, mígnem a vak nap, mit magadban hordasz, belevakul a Másikba, s kilobban Benne, mindenkiért. Tán a szörnyeket boszorkány- éjük estéjén köszöntő szirénák, kondulások beleolvadnak immár az égen oldozódó győzelmes zendülésbe, egy hajnal sóhajába, mely holnap újra támad – s nem a borzalom szárnyán – mindeneknek, gyolcsfehéren a Dél izzó porondján.
|