Platonov, Andrej (Платонов, Андрей) (1899–1951) Művek Bibliográfia   hu ru

Életrajz

(Eredetileg: Klimentov)
Voronyezs, 1899. szept. 1., +Moszkva, 1951. jan. 5.
Az 1917-es forradalmat üdvözli, 1918-ban cikkeket ír különböző voronyezsi újságokba, a helyi egyetem történelem fakultására jár, majd vasúti szakképzést kap. A Proletár Írók Össz-Oroszországi Kongresszusán a két voronyezsi delegált között találjuk, ennek ösztönző hatására születik meg első könyve, a Golubaja glubina. Ettől kezdve írói karrierje és személyes „országépítő” tevékenysége párhuzamosan halad: 1922-ben gépészmérnöki diplomát szerez, talajjavítással foglalkozó szakmunkákat publikál, beleveti magát a villamosítási programba, majd az országban uralkodó állapotok hatására úgy dönt, felhagy az írással, s kizárólag az ország építésének szenteli magát, fizikai munkát végez. Felvételét kéri a Kommunista Pártba, pártiskolába jár, de mivel alig látogatja az órákat, eltanácsolják. 1926-ban Moszkvában kap állást a Mezőgazdasági Bizottmányban, innen Tambovba kerül, de ott nem bírja a körülményeket, családja is hiányzik neki. (1923-ban kötött házasságot egy voronyezsi tanárnővel, egy fiuk született.) 1927-ben tér vissza Moszkvába, azzal a szilárd elhatározással, hogy író lesz. Első elbeszélései vezető lapoknál jelennek meg, a Jepifanyi zsilipekkel lesz sikeres, amelyet további mestermunkák követnek: Lugovije masztyera, Szokrovennij cselovek.
Groteszk szatírákkal tör be az irodalomba, szatirikus látásmódját a korabeli kritika azonban elítéli (hiába figyelmezteti Gorkij). Írásaiban pátosz és paródia keveredik. Korai szatirikus elbeszélései közül kiemelkedik a Gradov városa (1927) című, amelyből kitetszik szociális érzékenysége, globalitása, éleselműsége és … kíméletlensége. Az írószövetségben támadni kezdik őt és a többi modernista írót is: Borisz Pilnyakot, Jevgenyij Zamjatyint.
Platonov A kétkedő Makar c. parabolisztikus elbeszélésével (amelyben a Moszkvába érkező falusi hős rácsodálkozik a szocialista élet jelenségeire) vonja magára a végső csapást: az ezt követő (az első sztálini ötéves terv időszaka alatt írott, a kollektivizálás időszakáról szóló) munkáit: a Juvenilnoje morjét és a 14 krasznih izbuseket nem publikálják. Az írószövetséget és a kritikusokat megosztja: részben veszélyes és destruktív írónak, részben rendkívüli tehetségnek tartják. 1933–35 között ismét távolra, ezúttal Türkmenisztánba utazik, ott írja meg Takyr c. elbeszélését, amely 1934-ben, Türkmenisztán Szovjetunióhoz való csatlakozásának 10. évfordulója alkalmából díszkötésben jelenik meg. Következő ázsiai témájú írása, a Dzsan már nem jelenhet meg életében, pedig azt is felajánlja, hogy átdolgozza. A vasúti munkások dicsőségét megéneklő Besszmertyije (Halhatatlanság) c. írása után a Szregyi zsivotnih i rassztenyij c. művével jelentkezik, bírálatok özönét zúdítja magára.
1936-ban a Szsasztlivaja Moszkva (Boldog Moszkva) c. novellájával szeretne eleget tenni a szocialista realizmus követelményeinek, de fia 1938-os letartóztatása után belátja, jobb, ha felhagy az írással. (Fiát szovjetellenes ifjúsági terrorista csoportban való részvétel vádjával tartóztatják le, s csak 1941-ben szabadul.) Az 1941-es náci invázió elől őt és családját a baskíriai Ufába evakuálják, 1942-ben visszatér Moszkvába, a Vörös Csillag c. lapnál tudósító, háborús tárgyú kisebb írásokkal jelentkezik (Muszornij vetyer), barátai, Ilja Ehrenburg és Vaszilij Grosszman munkatársaként egyetlen nem zsidó író résztvevője a kelet-európai zsidók elpusztításáról szóló dokumentációkat feldolgozó Fekete Könyvnek. Halálos betegséget kap, TBC-s lesz (fia is ebben hal meg 1943-ban). 1944-ben lánya születik. Halálos betegen írja utolsó elbeszélését: hattyúdala, a Vozvroscsenyije, amely egy háborúból hazatérő katona traumájáról szól, igazi mestermű. Még ekkor is támadják. Mint annyi orosz író, ő is előbb lett ismert Nyugaton, mint hazájában, ahol csak az 1980-as években válik igazán ismertté. A XX. század klasszikusa, az iparosítás lélekölő és emberpusztító veszélyeire, a szocialista jelszavak ürességére figyelmeztet parodisztikus írásaiban. J. Brodszkij Joyce-hoz, Kafkához és Musilhoz hasonlította. Nyelvezeténél fogva – jellemzője a disorientált kapcsolás, az orosz modernizmus keverése a mindennapi beszédből vett elemekkel és a szovjet szlogenekkel – nem tartozik a „könnyű” írók közé. Hősei nem sikeresek, az író egy kiélezett, kudarcot hozó pillanatukban ábrázolja őket; nem a sikerük, hanem az emberi lélek és a legkiélezettebb helyzetek érdeklik.