Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Ashbery, John: Self-Portrait In A Convex Mirror

Ashbery, John portréja

Self-Portrait In A Convex Mirror (Angol)

As Parmigianino did it, the right hand
Bigger than the head, thrust at the viewer
And swerving easily away, as though to protect
What it advertises. A few leaded panes, old beams,
Fur, pleated muslin, a coral ring run together
In a movement supporting the face, which swims
Toward and away like the hand
Except that it is in repose. It is what is
Sequestered. Vasari says, "Francesco one day set himself
To take his own portrait, looking at himself from that purpose
In a convex mirror, such as is used by barbers . . .
He accordingly caused a ball of wood to be made
By a turner, and having divided it in half and
Brought it to the size of the mirror, he set himself
With great art to copy all that he saw in the glass,"
Chiefly his reflection, of which the portrait
Is the reflection, of which the portrait
Is the reflection once removed.
The glass chose to reflect only what he saw
Which was enough for his purpose: his image
Glazed, embalmed, projected at a 180-degree angle.
The time of day or the density of the light
Adhering to the face keeps it
Lively and intact in a recurring wave
Of arrival. The soul establishes itself.
But how far can it swim out through the eyes
And still return safely to its nest? The surface
Of the mirror being convex, the distance increases
Significantly; that is, enough to make the point
That the soul is a captive, treated humanely, kept
In suspension, unable to advance much farther
Than your look as it intercepts the picture.
Pope Clement and his court were "stupefied"
By it, according to Vasari, and promised a commission
That never materialized. The soul has to stay where it is,
Even though restless, hearing raindrops at the pane,
The sighing of autumn leaves thrashed by the wind,
Longing to be free, outside, but it must stay
Posing in this place. It must move
As little as possible. This is what the portrait says.
But there is in that gaze a combination
Of tenderness, amusement and regret, so powerful
In its restraint that one cannot look for long.
The secret is too plain. The pity of it smarts,
Makes hot tears spurt: that the soul is not a soul,
Has no secret, is small, and it fits
Its hollow perfectly: its room, our moment of attention.
That is the tune but there are no words.
The words are only speculation
(From the Latin speculum, mirror):
They seek and cannot find the meaning of the music.
We see only postures of the dream,
Riders of the motion that swings the face
Into view under evening skies, with no
False disarray as proof of authenticity.
But it is life englobed.
One would like to stick one's hand
Out of the globe, but its dimension,
What carries it, will not allow it.
No doubt it is this, not the reflex
To hide something, which makes the hand loom large
As it retreats slightly. There is no way
To build it flat like a section of wall:
It must join the segment of a circle,
Roving back to the body of which it seems
So unlikely a part, to fence in and shore up the face
On which the effort of this condition reads
Like a pinpoint of a smile, a spark
Or star one is not sure of having seen
As darkness resumes. A perverse light whose
Imperative of subtlety dooms in advance its
Conceit to light up: unimportant but meant.
Francesco, your hand is big enough
To wreck the sphere, and too big,
One would think, to weave delicate meshes
That only argue its further detention.
(Big, but not coarse, merely on another scale,
Like a dozing whale on the sea bottom
In relation to the tiny, self-important ship
On the surface.) But your eyes proclaim
That everything is surface. The surface is what's there
And nothing can exist except what's there.
There are no recesses in the room, only alcoves,
And the window doesn't matter much, or that
Sliver of window or mirror on the right, even
As a gauge of the weather, which in French is
Le temps, the word for time, and which
Follows a course wherein changes are merely
Features of the whole. The whole is stable within
Instability, a globe like ours, resting
On a pedestal of vacuum, a ping-pong ball
Secure on its jet of water.
And just as there are no words for the surface, that is,
No words to say what it really is, that it is not
Superficial but a visible core, then there is
No way out of the problem of pathos vs. experience.
You will stay on, restive, serene in
Your gesture which is neither embrace nor warning
But which holds something of both in pure
Affirmation that doesn't affirm anything.

The balloon pops, the attention
Turns dully away. Clouds
In the puddle stir up into sawtoothed fragments.
I think of the friends
Who came to see me, of what yesterday
Was like. A peculiar slant
Of memory that intrudes on the dreaming model
In the silence of the studio as he considers
Lifting the pencil to the self-portrait.
How many people came and stayed a certain time,
Uttered light or dark speech that became part of you
Like light behind windblown fog and sand,
Filtered and influenced by it, until no part
Remains that is surely you. Those voices in the dusk
Have told you all and still the tale goes on
In the form of memories deposited in irregular
Clumps of crystals. Whose curved hand controls,
Francesco, the turning seasons and the thoughts
That peel off and fly away at breathless speeds
Like the last stubborn leaves ripped
From wet branches? I see in this only the chaos
Of your round mirror which organizes everything
Around the polestar of your eyes which are empty,
Know nothing, dream but reveal nothing.
I feel the carousel starting slowly
And going faster and faster: desk, papers, books,
Photographs of friends, the window and the trees
Merging in one neutral band that surrounds
Me on all sides, everywhere I look.
And I cannot explain the action of leveling,
Why it should all boil down to one
Uniform substance, a magma of interiors.
My guide in these matters is your self,
Firm, oblique, accepting everything with the same
Wraith of a smile, and as time speeds up so that it is soon
Much later, I can know only the straight way out,
The distance between us. Long ago
The strewn evidence meant something,
The small accidents and pleasures
Of the day as it moved gracelessly on,
A housewife doing chores. Impossible now
To restore those properties in the silver blur that is
The record of what you accomplished by sitting down
"With great art to copy all that you saw in the glass"
So as to perfect and rule out the extraneous
Forever. In the circle of your intentions certain spars
Remain that perpetuate the enchantment of self with self:
Eyebeams, muslin, coral. It doesn't matter
Because these are things as they are today
Before one's shadow ever grew
Out of the field into thoughts of tomorrow.

Tomorrow is easy, but today is uncharted,
Desolate, reluctant as any landscape
To yield what are laws of perspective
After all only to the painter's deep
Mistrust, a weak instrument though
Necessary. Of course some things
Are possible, it knows, but it doesn't know
Which ones. Some day we will try
To do as many things as are possible
And perhaps we shall succeed at a handful
Of them, but this will not have anything
To do with what is promised today, our
Landscape sweeping out from us to disappear
On the horizon. Today enough of a cover burnishes
To keep the supposition of promises together
In one piece of surface, letting one ramble
Back home from them so that these
Even stronger possibilities can remain
Whole without being tested. Actually
The skin of the bubble-chamber's as tough as
Reptile eggs; everything gets "programmed" there
In due course: more keeps getting included 
Without adding to the sum, and just as one
Gets accustomed to a noise that
Kept one awake but now no longer does,
So the room contains this flow like an hourglass
Without varying in climate or quality
(Except perhaps to brighten bleakly and almost
Invisibly, in a focus sharpening toward death--more 
Of this later). What should be the vacuum of a dream
Becomes continually replete as the source of dreams
Is being tapped so that this one dream
May wax, flourish like a cabbage rose,
Defying sumptuary laws, leaving us
To awake and try to begin living in what
Has now become a slum. Sydney Freedberg in his
Parmigianino says of it: "Realism in this portrait
No longer produces and objective truth, but a bizarria . . . . 
However its distortion does not create
A feeling of disharmony . . . . The forms retain
A strong measure of ideal beauty," because
Fed by our dreams, so inconsequential until one day
We notice the hole they left. Now their importance
If not their meaning is plain. They were to nourish
A dream which includes them all, as they are
Finally reversed in the accumulating mirror.
They seemed strange because we couldn't actually see them.
And we realize this only at a point where they lapse
Like a wave breaking on a rock, giving up
Its shape in a gesture which expresses that shape.
The forms retain a strong measure of ideal beauty
As they forage in secret on our idea of distortion.
Why be unhappy with this arrangement, since
Dreams prolong us as they are absorbed?
Something like living occurs, a movement 
Out of the dream into its codification.

As I start to forget it
It presents its stereotype again
But it is an unfamiliar stereotype, the face
Riding at anchor, issued from hazards, soon
To accost others, "rather angel than man" (Vasari).
Perhaps an angel looks like everything
We have forgotten, I mean forgotten
Things that don't seem familiar when
We meet them again, lost beyond telling,
Which were ours once. This would be the point
Of invading the privacy of this man who
"Dabbled in alchemy, but whose wish
Here was not to examine the subtleties of art
In a detached, scientific spirit: he wished through them
To impart the sense of novelty and amazement to the spectator"
(Freedberg). Later portraits such as the Uffizi
"Gentleman," the Borghese "Young Prelate" and
The Naples "Antea" issue from Mannerist
Tensions, but here, as Freedberg points out,
The surprise, the tension are in the concept
Rather than its realization.
The consonance of the High Renaissance
Is present, though distorted by the mirror.
What is novel is the extreme care in rendering
The velleities of the rounded reflecting surface
(It is the first mirror portrait),
So that you could be fooled for a moment
Before you realize the reflection
Isn't yours. You feel then like one of those
Hoffmann characters who have been deprived
Of a reflection, except that the whole of me
Is seen to be supplanted by the strict
Otherness of the painter in his
Other room. We have surprised him
At work, but no, he has surprised us
As he works. The picture is almost finished,
The surprise almost over, as when one looks out,
Startled by a snowfall which even now is
Ending in specks and sparkles of snow.
It happened while you were inside, asleep,
And there is no reason why you should have
Been awake for it, except that the day
Is ending and it will be hard for you
To get to sleep tonight, at least until late.

The shadow of the city injects its own
Urgency: Rome where Francesco
Was at work during the Sack: his inventions
Amazed the soldiers who burst in on him;
They decided to spare his life, but he left soon after;
Vienna where the painting is today, where
I saw it with Pierre in the summer of 1959; New York
Where I am now, which is a logarithm
Of other cities. Our landscape
Is alive with filiations, shuttlings;
Business is carried on by look, gesture,
Hearsay. It is another life to the city,
The backing of the looking glass of the
Unidentified but precisely sketched studio. It wants
To siphon off the life of the studio, deflate
Its mapped space to enactments, island it.
That operation has been temporarily stalled
But something new is on the way, a new preciosity
In the wind. Can you stand it,
Francesco? Are you strong enough for it?
This wind brings what it knows not, is
Self--propelled, blind, has no notion
Of itself. It is inertia that once
Acknowledged saps all activity, secret or public:
Whispers of the word that can't be understood
But can be felt, a chill, a blight
Moving outward along the capes and peninsulas
Of your nervures and so to the archipelagoes
And to the bathed, aired secrecy of the open sea.
This is its negative side. Its positive side is
Making you notice life and the stresses
That only seemed to go away, but now,
As this new mode questions, are seen to be
Hastening out of style. If they are to become classics
They must decide which side they are on.
Their reticence has undermined
The urban scenery, made its ambiguities
Look willful and tired, the games of an old man.
What we need now is this unlikely
Challenger pounding on the gates of an amazed
Castle. Your argument, Francesco,
Had begun to grow stale as no answer
Or answers were forthcoming. If it dissolves now
Into dust, that only means its time had come
Some time ago, but look now, and listen:
It may be that another life is stocked there
In recesses no one knew of; that it,
Not we, are the change; that we are in fact it
If we could get back to it, relive some of the way
It looked, turn our faces to the globe as it sets
And still be coming out all right:
Nerves normal, breath normal. Since it is a metaphor
Made to include us, we are a part of it and
Can live in it as in fact we have done,
Only leaving our minds bare for questioning
We now see will not take place at random
But in an orderly way that means to menace
Nobody--the normal way things are done,
Like the concentric growing up of days
Around a life: correctly, if you think about it.

A breeze like the turning of a page
Brings back your face: the moment
Takes such a big bite out of the haze
Of pleasant intuition it comes after.
The locking into place is "death itself,"
As Berg said of a phrase in Mahler's Ninth;
Or, to quote Imogen in Cymbeline, "There cannot
Be a pinch in death more sharp than this," for,
Though only exercise or tactic, it carries
The momentum of a conviction that had been building.
Mere forgetfulness cannot remove it
Nor wishing bring it back, as long as it remains
The white precipitate of its dream
In the climate of sighs flung across our world,
A cloth over a birdcage. But it is certain that
What is beautiful seems so only in relation to a specific
Life, experienced or not, channeled into some form
Steeped in the nostalgia of a collective past.
The light sinks today with an enthusiasm
I have known elsewhere, and known why
It seemed meaningful, that others felt this way
Years ago. I go on consulting
This mirror that is no longer mine
For as much brisk vacancy as is to be
My portion this time. And the vase is always full
Because there is only just so much room
And it accommodates everything. The sample
One sees is not to be taken as
Merely that, but as everything as it
May be imagined outside time--not as a gesture
But as all, in the refined, assimilable state.
But what is this universe the porch of
As it veers in and out, back and forth,
Refusing to surround us and still the only
Thing we can see? Love once
Tipped the scales but now is shadowed, invisible,
Though mysteriously present, around somewhere.
But we know it cannot be sandwiched
Between two adjacent moments, that its windings
Lead nowhere except to further tributaries
And that these empty themselves into a vague
Sense of something that can never be known
Even though it seems likely that each of us
Knows what it is and is capable of
Communicating it to the other. But the look
Some wear as a sign makes one want to
Push forward ignoring the apparent
NaÏveté of the attempt, not caring
That no one is listening, since the light
Has been lit once and for all in their eyes
And is present, unimpaired, a permanent anomaly,
Awake and silent. On the surface of it
There seems no special reason why that light
Should be focused by love, or why
The city falling with its beautiful suburbs
Into space always less clear, less defined,
Should read as the support of its progress,
The easel upon which the drama unfolded
To its own satisfaction and to the end
Of our dreaming, as we had never imagined
It would end, in worn daylight with the painted
Promise showing through as a gage, a bond.
This nondescript, never-to-be defined daytime is
The secret of where it takes place
And we can no longer return to the various
Conflicting statements gathered, lapses of memory
Of the principal witnesses. All we know
Is that we are a little early, that
Today has that special, lapidary
Todayness that the sunlight reproduces
Faithfully in casting twig-shadows on blithe
Sidewalks. No previous day would have been like this.
I used to think they were all alike,
That the present always looked the same to everybody
But this confusion drains away as one
Is always cresting into one's present.
Yet the "poetic," straw-colored space
Of the long corridor that leads back to the painting,
Its darkening opposite--is this
Some figment of "art," not to be imagined
As real, let alone special? Hasn't it too its lair
In the present we are always escaping from
And falling back into, as the waterwheel of days
Pursues its uneventful, even serene course?
I think it is trying to say it is today
And we must get out of it even as the public
Is pushing through the museum now so as to
Be out by closing time. You can't live there.
The gray glaze of the past attacks all know-how:
Secrets of wash and finish that took a lifetime
To learn and are reduced to the status of
Black-and-white illustrations in a book where colorplates
Are rare. That is, all time
Reduces to no special time. No one
Alludes to the change; to do so might
Involve calling attention to oneself
Which would augment the dread of not getting out
Before having seen the whole collection
(Except for the sculptures in the basement:
They are where they belong).
Our time gets to be veiled, compromised
By the portrait's will to endure. It hints at
Our own, which we were hoping to keep hidden.
We don't need paintings or
Doggerel written by mature poets when
The explosion is so precise, so fine.
Is there any point even in acknowledging
The existence of all that? Does it
Exist? Certainly the leisure to
Indulge stately pastimes doesn't,
Any more. Today has no margins, the event arrives
Flush with its edges, is of the same substance,
Indistinguishable. "Play" is something else;
It exists, in a society specifically
Organized as a demonstration of itself.
There is no other way, and those assholes
Who would confuse everything with their mirror games
Which seem to multiply stakes and possibilities, or
At least confuse issues by means of an investing
Aura that would corrode the architecture
Of the whole in a haze of suppressed mockery,
Are beside the point. They are out of the game,
Which doesn't exist until they are out of it.
It seems like a very hostile universe
But as the principle of each individual thing is
Hostile to, exists at the expense of all the others
As philosophers have often pointed out, at least
This thing, the mute, undivided present,
Has the justification of logic, which
In this instance isn't a bad thing
Or wouldn't be, if the way of telling
Didn't somehow intrude, twisting the end result
Into a caricature of itself. This always
Happens, as in the game where
A whispered phrase passed around the room
Ends up as something completely different.
It is the principle that makes works of art so unlike
What the artist intended. Often he finds
He has omitted the thing he started out to say
In the first place. Seduced by flowers,
Explicit pleasures, he blames himself (though
Secretly satisfied with the result), imagining
He had a say in the matter and exercised
An option of which he was hardly conscious,
Unaware that necessity circumvents such resolutions.
So as to create something new
For itself, that there is no other way,
That the history of creation proceeds according to
Stringent laws, and that things
Do get done in this way, but never the things
We set out to accomplish and wanted so desperately
To see come into being. Parmigianino
Must have realized this as he worked at his
Life-obstructing task. One is forced to read
The perfectly plausible accomplishment of a purpose
Into the smooth, perhaps even bland (but so
Enigmatic) finish. Is there anything
To be serious about beyond this otherness
That gets included in the most ordinary
Forms of daily activity, changing everything
Slightly and profoundly, and tearing the matter 
Of creation, any creation, not just artistic creation
Out of our hands, to install it on some monstrous, near
Peak, too close to ignore, too far
For one to intervene? This otherness, this
"Not-being-us" is all there is to look at
In the mirror, though no one can say
How it came to be this way. A ship
Flying unknown colors has entered the harbor.
You are allowing extraneous matters
To break up your day, cloud the focus
Of the crystal ball. Its scene drifts away
Like vapor scattered on the wind. The fertile
Thought-associations that until now came
So easily, appear no more, or rarely. Their
Colorings are less intense, washed out
By autumn rains and winds, spoiled, muddied,
Given back to you because they are worthless.
Yet we are such creatures of habit that their
Implications are still around en permanence, confusing
Issues. To be serious only about sex
Is perhaps one way, but the sands are hissing
As they approach the beginning of the big slide
Into what happened. This past
Is now here: the painter's
Reflected face, in which we linger, receiving
Dreams and inspirations on an unassigned
Frequency, but the hues have turned metallic,
The curves and edges are not so rich. Each person
Has one big theory to explain the universe
But it doesn't tell the whole story
And in the end it is what is outside him
That matters, to him and especially to us
Who have been given no help whatever
In decoding our own man-size quotient and must rely
On second-hand knowledge. Yet I know
That no one else's taste is going to be
Any help, and might as well be ignored.
Once it seemed so perfect--gloss on the fine
Freckled skin, lips moistened as though about to part
Releasing speech, and the familiar look
Of clothes and furniture that one forgets.
This could have been our paradise: exotic
Refuge within an exhausted world, but that wasn't
In the cards, because it couldn't have been
The point. Aping naturalness may be the first step
Toward achieving an inner calm
But it is the first step only, and often
Remains a frozen gesture of welcome etched
On the air materializing behind it,
A convention. And we have really
No time for these, except to use them
For kindling. The sooner they are burnt up
The better for the roles we have to play.
Therefore I beseech you, withdraw that hand,
Offer it no longer as shield or greeting,
The shield of a greeting, Francesco:
There is room for one bullet in the chamber:
Our looking through the wrong end
Of the telescope as you fall back at a speed
Faster than that of light to flatten ultimately
Among the features of the room, an invitation
Never mailed, the "it was all a dream"
Syndrome, though the "all" tells tersely
Enough how it wasn't. Its existence
Was real, though troubled, and the ache
Of this waking dream can never drown out
The diagram still sketched on the wind,
Chosen, meant for me and materialized
In the disguising radiance of my room.
We have seen the city; it is the gibbous
Mirrored eye of an insect. All things happen
On its balcony and are resumed within,
But the action is the cold, syrupy flow
Of a pageant. One feels too confined,
Sifting the April sunlight for clues,
In the mere stillness of the ease of its
Parameter. The hand holds no chalk
And each part of the whole falls off
And cannot know it knew, except
Here and there, in cold pockets
Of remembrance, whispers out of time. 



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásahttps://www.poemhunter.com/poem/self-portrait-in-a-convex-mirror/

Önarckép konvex tükörben (Magyar)

Ahogy Parmigianinónál a jobb kéz
A fejnél nagyobb, a néző elé vágva
És elfordítva könnyedén, mintha védené,
Amit hirdet. Ólomüveg ablakok, öreg gerendák,
Szőrme, rakott muszlin és korallos gyűrű egyesül
Az arcot kísérő mozdulatban, mely úgy úszik
Egyre tovább, akár a kéz,
Mely azonban fektetve nyugszik. Azzal azonos, amit
Leválaszt. Vasari mondja: „egy nap Francesco elhatározta,
Hogy megfesti önarcképét, s e célból egy domború tükörben
Figyelte magát, olyanban, melyet a borbélyok használnak…
Egy esztergályossal épp ezért fagömböt
Készíttetett, aztán kettévágatta és 
A tükör méretére csiszoltatta, majd nekiállt, hogy
Tudása legjavával lemásolja, amit látott az üvegben”,
Elsősorban önnön tükörképét, melynek a portré
Elmozdított tükörképe lett.
Az üveg csakis azt tükrözhette, mit ő látott,
Mely célnak épp elég volt: arcképe
Fölkenve, bebalzsamozva, 180 fokos szögbe vetítve.
Az adott napszak, vagy a fény sűrűsége,
Mely arcához rögzül, eleven
Épségében őrizte meg az érkezés ismétlődő
hullámaiban. A lélek megalapítja magát.
De milyen messze úszhat ki a szemen keresztül,
Hogy még biztonságosan visszaérjen? Mivel a tükör
Felszíne domború, a táv jelentősen 
Megnő; s ez épp elég, hogy bizonyítsa,
A lélek fogoly, kivel emberségesen bánnak, függésben 
Tartják, és így képtelen távolabbra jutni,
Mint a képre szegeződött tekinteted.
Vasari szerint mindez „elképesztette”
Kelemen pápát és udvarát, kik megbízást ígértek,
Mely nem jött létre soha. A lélek maradjon, ahol van,
Legyen bár nyugtalan, hallgassa az esőcseppeket az üvegtáblán,
A szélben rongyolódó őszi levelek sóhaját,
Szabadságra áhítozván, odakintre; ám maradnia kell
Saját helyén pózolva. A lehető legkisebb mozdulatokat 
Teheti csak. Ezt állítja a portré.
De ott van abban a tekintetben a gyengédségnek, élvezetnek
És megbánásnak az elegye, az önmérséklet
Olyan erejével, hogy az ember képtelen hosszan nézni.
Túl egyszerű a titok. Égető a sajnálat,
Forró könnyeket fakaszt: mert nem lélek a lélek,
Nincsen titka, hisz kicsi, és odúját
Pontosan kitölti: figyelmünk pillanata a tere.
 
Ez a dallam, de nincsenek szavak.
A szavak spekulációk csupán
(A latin speculumból, tükörből):
Keresik és nem találják a zene jelentését.
Az álomnak csak a pózait látjuk,
Irányítását a mozdulatnak, mely látványba
Fordít egy arcot az esti ég alatt, a téves
Zűrzavar hitelesítő bizonyítéka nélkül. 
De ilyen a gömbbe zárt élet.
Szeretné kinyújtani kezét 
A gömbből, de a kiterjedés, melynek
Maga is része, nem engedi.
Nem a reflex, hogy elrejtsünk
Valamit, hanem épp ez, mi ennyire kiemeli a kezet,
Amint az kissé visszahúzódik. Simára 
Formázni, mint egy faldarabot, lehetetlen:
Egy körcikkelyhez kell csatlakoznia,
Visszakanyarodva a testhez, mihez valószínűtlen
A kapcsolata, támasztva és bekerítve az arcot,
Melyen úgy olvasható az erőfeszítés, 
Akár egy mosoly tűhegye, egy szikra
Vagy csillag, amiről már azt se tudjuk, tényleg láttuk-e,
Mikor a sötétség visszatér. A megtévedt fény, melyben
A finomság parancsa a felvillanás ötlete 
Előtt enyészik el: jelentéktelenül, de szándékosan.
Francesco, elég nagy a kezed,
Hogy megtörje az égboltot, és túl nagy,
Gondolhatnák, hogy finom hálót szőjön,
Amely csak fogságát hosszabbítaná meg.
(Nagy, de nem durva, más a léptéke,
Akár egy tengerfenéken szendergő bálna
Összevetve az apró, öntelt hajóval
A felszínen.) De szemeid azt hirdetik,
Hogy minden felszín. Az a felszín, ami ott van,
És nem létezhet más, csak ami ott van. 
Nincsenek rejtekhelyek a szobában, legfeljebb fülkék,
És nemigen számít az ablak se, vagy az a
Szeletnyi üveg vagy tükör a jobb oldalon, még
Az időjárás jelzőjeként sem, franciául
Le temps, a szó az időt is jelenti, 
Egy olyan folyamatot követve, amelyben a változások
Pusztán vonásai az egésznek. Változatlan az egész
A változékonyságon belül, egy gömb, akár a sajátunk, mely
A vákuum talapzatán nyugszik, mint pingponglabda
A biztos vízsugáron.
Ahogyan nincsenek szavak a felszínre, vagyis
Arra, hogy mi is az valójában, nem
Felület, hanem egy látható mag, ugyanígy
Nincs kiút a pátosz vs. tapasztalat problémából.
Maradsz csökönyös, higgadt 
Pózodban, mely nem ölelés, nem is figyelmeztetés,
De mindkettőből van benne valami; tiszta
Állítás, mely nem állít semmit.
 
A léggömb pukkan, a figyelem
Lanyhán elfordul. Felhők
Tolulnak föl a pocsolyában fűrészfogú töredékekként.
A barátokra gondolok,
Akik engem jöttek megnézni, milyen
Volt a tegnap. A különös szemszög, 
Amelyből az emlék rátör az álmodó modellre
A műterem csöndjében, míg a ceruza kézbevételét
Fontolgatja önarcképéhez.
Mennyien eljöttek, elidőztek itt,
Világos vagy sötét beszédeket tartva, melyek részeddé lettek,
Akár a fény a szélfútta köd és a homok mögött,
Szűrve és alakíttatva, míg nem marad
Részed, mi biztosan te vagy. Azok a hangok mindent
Elmondtak neked a szürkületben, és a mese folytatódik,
Az emlékezet szabálytalanul lerakódott kristálycsomóinak
Alakja szerint. Kinek a behajlított karja irányítja,
Francesco, a változó évszakokat és a gondolatot,
Mely lehámlik és messze száll, lélekszakadva,
Ahogy az utolsó makacs levél válik el
A nedves gallytól? Nem mást látok ebben, mint kerek
Tükröd káoszát, mely mindent elrendez
Üres szemed tudatlan sarkcsillaga körül,
Mely álmodik, de nem mutat meg semmit.
Érzem, ahogy a körhinta elindul lassan,
Aztán egyre csak gyorsul és gyorsul: az asztal, papírok, könyvek,
Barátok fotói, az ablak és a fák
Egyetlen semleges szalaggá állnak össze, mely mindenütt
Körbevesz, akárhová nézek.
És nem tudom elmagyarázni a kiegyenlítés műveletét,
Hogy miért kell mindennek összeforrnia ugyanazzá 
Az egynemű anyaggá, bensőnk magmájává.
A kalauzom ezekben a témákban te vagy,
Szilárdan, homályosan, mindent ugyanannak a mosolynak
A másával fogadsz, és amint az idő fölgyorsul, mindjárt 
Későre jár, az egyetlen, amiről tudhatok, az egérút,
A távolság közöttünk. Réges-rég volt,
Hogy a szétszórt bizonyíték jelentett valamit,
Az esetlenül továbbhaladó nap
Apró balesetei és örömei,
Egy háziasszony munka közben. Immár lehetetlen
Az ezüstös homályban ama tartományokat helyreállítani,
Ennyi az eredménye munkádnak, hogy nekikezdtél
„Tudásod legjavával mindent lemásolni, amit az üvegben látsz”,
Már csak azért is, hogy tökéletesítsd és eltöröld az idegenséget
Mindörökre. Szándékaid körforgásában mégis van 
Valami, ami továbbviszi a bűvöletet én és én között:
A szem villanása, muszlin, korall. De mindez lényegtelen,
Hisz e dolgok mind olyanok, mint ma,
Mielőtt bárki árnyéka belenőne
A háttérből a holnap gondolataiba.
 
A holnap könnyű, de a ma feltérképezetlen,
Elhagyatott, és mint bármely tájkép, vonakodik
Engedni a perspektíva törvényeinek,
Végső soron a festő mély 
Kételyének, mely eszköznek gyönge, de
Szükséges. Persze vannak lehetséges
Dolgok, ennyit tud, de nem tudja,
Melyek azok. Egy nap megpróbálunk
Annyi mindent elvégezni, amennyi elképzelhető,
És így talán el is boldogulunk majd
Néhánnyal, de ennek semmi köze 
Nem lesz ahhoz, amit mára ígértek, 
Tájképünk elsodródik tőlünk, hogy a horizontba
Tűnjön. Elegendő most a fedés csillogása,
Hogy az ígéretek lehetőségét egyetlen
Felszín-darabként megtartsa, innen ténfereghessünk 
Haza, hogy e még erősebb
Lehetőségek megmaradhassanak egésznek 
Próbatétel nélkül. Éppenséggel
A buborék-szoba héja kemény, mint
Egy hüllőtojásé; minden a megfelelő működésre
Programozva: több az egész, mint a külön-külön
Hozzáadott részösszegek, és amint
Épp csak hozzászokott valaki a zajhoz,
Ami egykor ébresztette, ám közben a zaj elmaradt,
Úgy ez a szoba, mint egy homokóra, őriz valamily áramlást
A minőségének vagy az éghajlatnak módosítása nélkül
(Kivéve talán a zord és majdnem láthatatlan
Fölfénylést, melynek fókusza a halálig élesedik – de erről 
Majd később). Ami az álom vákuuma kéne legyen,
Úgy telik be folyton, mintha csöpögne az álmok
Forrása, hogy viaszosan harsogjon
Az egyetlen álom, akár a kerti rózsák,
Dacolva a luxusingatlani törvényekkel, hagyva, 
Hogy fölébredjünk és élni kezdjünk ott,
Ami rosszhírű környékké lett időközben. Sydney Freedberg 
A maga Parmigianinójában így beszél erről: „Ennél a portrénál 
A realizmus nem objektivitást eredményez, hanem bizarrságot…
Bár a torzulások nem teszik a képet
Diszharmonikussá… A formavilág megtartja 
Az ideális szépség erős súlyait,” épp mert 
Álmaink táplálják, következetlenül, míg egy napon
Fölfedezzük a hátramaradt lyukat. Még ha jelentésük nem is lett
Világosabb, jelentőségük igen. Táplálni voltak hivatottak 
A mindőjüket magába foglaló egyetlen álmot, amint
Visszájukra fordultak a gyűjtőtükörben.
Valójában nem is láttuk őket; innen az idegenségük.
És ez csak akkor tűnik föl, mikor már megindultak,
Mint egy hullám, megtörve a sziklán, alakját
Adva föl a gesztusban, amely az alakját kifejezi.
Ez a formavilág megtartja az ideális szépség erős súlyait,
Amint a torzításról való ideáinkat dúlja titokban.
De mért is lennénk e viszonytól boldogtalanok, hogy
Az elmerülő álmokban folytatódhatunk?
Valami életszerű következik be, az álomból
Kifelé tartva, majd törvényerőre emelkedve.
 
Amint kezdenék róla elfeledkezni,
Sztereotípiaként mutatja magát ismét,
Bár szokatlan sztereotípiaként, az arc
Lehorgonyozva lehetőségeinek eredőjében, 
Újakat is megszólítva, „inkább angyal, mint ember” (Vasari).
Talán egy angyal épp úgy néz ki, mint minden,
Amit elfelejtettünk, azokra az elfeledett dolgokra 
Gondolok, mik kicsit se tűnnek ismerősnek, ha
Újra látjuk őket, noha elmondhatatlanul elvesztek,
Még ha miénk is voltak egykor. Ez volna a pont, 
Ahol az ő privát szférájába hatolhatunk, aki
„Kontárkodott az alkímiával, de nem
A művészet túlbonyolíthatóságából kívánt vizsgázni
Független tudós szellemével, inkább eszközként 
Használta azt, hogy bemutathassa a nézőknek az újat és a csodát”
(Freedberg). A későbbi portrék, mint az Uffizi-beli
„Úr”, a Borghesében az „Ifjú prelátus” és
A nápolyi Anthea manierista
Feszültséggel teli, de emitt, mint Freedberg is rámutat,
A meglepetés és a feszültség inkább konceptuális,
Mint a megvalósításban tetten érhető.
Az Érett Reneszánsz konszonanciája
Van jelen (torzítva bár) a tükörben.
A bemutatás finomsága itt az újdonság,
A kerek tükörfelület vágya
(A legelső tükörportré),
Hogy becsapva érezhesd magad egy pillanatra,
Mielőtt rájössz: a tükörkép
Nem a tiéd. Hogy úgy érezzed magad,
Mint valamelyik megrabolt Hoffmann-karakter,
Akitől elvették a tükörképét, kivéve azt, hogy
Egész lényem mintha a festő szigorú
Másságával lenne behelyettesítve az ő
Szobájában. Megleptük
Munka közben, nem, ő lepett meg minket,
Mint dolgozik. A kép már majdnem kész,
Majdnem oda a meglepetés, mint amikor 
Elképeszt a hirtelen jött havazás, amelynek már vége is,
És nyomában csak hófoltok és ragyogás marad.
Addig történt, míg idebenn voltál, aludtál,
És oktalanság lett volna csak emiatt 
Ébren maradnod, bár a napnak 
Vége, és nehéz lesz este
Álomba merülni; sokáig fönn leszel.
 
A város árnya bőr alá hatol
Sürgetésével: Róma, ahol Francesco a Sacco,
A fosztogatások idején is munkában volt: leleményei
Elkápráztatták a rátörő katonákat;
Úgy döntöttek, életben hagyják. Bécsbe
Távozott, ahol ma is látható a festmény, ott
Láttam én is 1959 nyarán Pierre-rel; de New York,
Most itt vagyok – logaritmusa
Más városoknak. E táj apákkal-
Fiúkkal és ingajáratokkal eleven;
Itt külsőségek, gesztusok, szóbeszédek nyomán köttetik
Az üzlet. De ez már a város másik élete, 
A precízen fölskiccelt, azonosítatlan
Műterem tükrének hátországa. Mely az életet szívná
Ki e műteremből, föltérképezett
Terét kiárusítaná, elszigetelné.
A művelet időlegesen elakadt. 
De érkezik az új, valamily új precizitás
A széllel. Kibírod,
Francesco? Elég erős vagy hozzá?
Hozza a szél, nem tud róla, maga 
Hajtja magát vele, vak, fogalma sincsen
Önmagáról. A tehetetlenség, ami minden tevékenységet, 
Legyen az titkos vagy nyilvános, megcsapol;
Érthetetlen, érezhető szavak
Sóhaja, a hűvösség, a fonnyadás,
Fokok és félszigetek mellett halad el
Levélerezeteden, szárazulatok felé tart
És a nyílt tenger kimosdott, levegős titkossága iránt.
Ez a negatív oldal. A pozitív oldal magát
Az életet veteti veled észre, és a feszültséget,
Mi épp tűnni látszott, és most,
Ezzel az újfajta kérdésfeltevéssel gyorsan ki is 
Megy a divatból. Akik klasszikussá akarnak válni,
Dönteniük kell, melyik oldalon állnak.
Az ő hallgatagságuk ásta alá a városi
Színteret, a kétértelműségeket szándékoltnak
Mutatva, fáradtnak, egy vénember játékainak.
Egy valószínűtlen kihívó, az kéne nekünk most,
Zörgessen be az elkápráztatott kastély 
Kapuján. Érveid, Francesco,
Elcsépeltté váltak; nem követte őket válasz,
Sem válaszok. Ha elnyeli őket a por
Akár most, hát csakis azért, mert itt az idő
Már egy jó ideje, de nézz most rám, figyelj:
Meglehet, ismeretlen zugokban egy másik 
Élet van itt raktáron, és akkor ez volna,
És nem mi vagyunk a változás; mi vagyunk az,
És ha visszajuthatnánk épp oda, ráébredve valamiképpen
A látszatra, arcunk a bolygó felé fordítva, amint épp kel,
És közben mégis rendben tűnnénk föl:
Idegeink rendben, a légzésünk normális. És mert ez egy metafora,
Ami minket befogad, aminek részei vagyunk és
Élhetünk benne, amint valóban éltünk is,
Csak elménk maradjon nyitott az afféle kérdezésre,
Amely, mint látjuk majd, nem véletlenszerűen, 
Hanem egy senkit sem fenyegető rend szerint
Megy végbe – mindez normális, így esnek meg a dolgok,
Koncentrikusan egymásra hízó napok
Egy élet körül: így van ez rendjén, ha belegondolsz.
Egy könyvlapozásnyi szellő
Hozza vissza az arcod: a pillanat
Épp akkora részt metsz ki az eljövendő
Kellemes megérzés homályából.
A térbe zártság „maga a halál”,
Ahogy Berg mondja Mahler Kilencedikjének egyik szólamáról;
Vagy, hogy Imogent idézzem a Cymbeline-ből, „Ennél már 
Élesb nem lehet a kinhalál” * , hisz,
Habár csak gyakorlásból vagy taktikából, hordozza
Egy meggyőződés lendületét, mely épül már egy ideje.
Puszta feledékenység el nem tüntetheti,
Ahogy az óhaj sem hozza vissza, ameddig megmarad
Álmai fehér csapadékaként,
A látványok éghajlatában szétszóródva világunk fölött,
Mint ruha a madárkalitkán. De az biztos,
Hogy ami szép, így mintha csak egy bizonyos élethez 
Kötődne, átélt vagy sem, átvezetve egy formába,
Melyet a közös múlt nosztalgiája itat át.
A fény olyan lelkesedéssel süllyed ma,
Melyet máshonnan már ismertem, tudván,
Miért is tűnik oly jelentősnek, hogy mások is ugyanígy éreztek 
Évekkel korábban. Tovább faggatom
E tükröt, mely többé már nem enyém egészen,
Mivelhogy a lét eleven űrje lesz 
Ezúttal osztályrészem. És a vázánk is mindig tele van,
Éppen annyi hellyel, amit alakja kiad,
S amit bármivel kitölthetünk. A minta,
Mit látunk, nem tekinthető úgy,
Mint önmaga, csak úgy, mint bármi,
Ami az időn kívül képzelhető – nem csak gesztus,
De bármi más, kifinomult, felfogható állapotában.
De minek a tornáca ez az univerzum,
Ahogy áramlik ki és be, előre-hátra, 
Nem akar körbevenni minket, és mégis ez az egyetlen,
Mit láthatunk? A szeretet valaha
Elbillentette a mérleget, de ma árnyékba húzódott, láthatatlan,
Jelen van bár titokzatosan, itt, köröttünk valahol.
De tudjuk, hogy nem lehet beiktatni
Két szomszédos pillanat közé, s hogy kanyarulatai 
Nem vezetnek máshová, csak újabb mellékfolyókba,
Míg beleürítik magukat egy homályos
Megérzésbe, ami soha nem lesz kiismerhető,
Még ha úgy tűnik is, hogy mindannyian
Tudjuk, mi ez, és még beszélni is bírunk 
Róla egymással. De a kinézet,
Mit valaki jelként visel magán, előretörésre 
Is késztethet, semmibe véve a kísérlet 
Nyilvánvaló naivitását, azzal sem törődve,
Hogy senki sem figyel, hiszen a fény fel lett
Gyújtva egyszer s mindenkorra a szemükben,
S jelen van, sértetlenül, folyamatos zavarként,
Csendes ébrenlétben. A felszínen úgy látszik, 
Nincs különleges oka, hogy e fénynek
A szeretetben kéne fókuszálnia, vagy, hogy miért
Zuhan a város gyönyörű külvárosaival együtt 
Az űrbe, egyre tisztátalanabbul, kontúrtalanul,
Mindez fejlődésének bizonyítékaként olvasandó,
Az állvány, melyen a dráma kibomlik
Önnön megelégedésére, s a mi álmodozásunk 
Zárlataként, minthogy soha sem hittük volna,
Hogy egyszer véget ér, az elnyűtt napsütésben, a festett
Ígéret szerint, melyet zálogként, kötelékként mutat fel.
Ez a leírhatatlan, soha-meg-nem-határozható nappal
Maga a titok, ahol zajlik,
És nem térhetünk eztán vissza a különböző,
Ellentmondó megnyilatkozások gyűjteményéhez, 
Az elsődleges szemtanúk emlékezetének 
Csúsztatásaihoz. Annyit tudunk,
Hogy kissé korán érkeztünk, s hogy
E mai napban van valami különleges, kőbe vésett
Mainapság, amit a napfény hűen reprodukál
A gallyak árnyékával a vidám
Járdán. Nincs korábbi nap, mely ilyen lett volna.
Régen azt gondoltam, mind ugyanolyanok,
És hogy a jelen ugyanolyannak tűnhet mindünknek,
De már elszivárgott a félreértés, amint az ember
Folyton belefonódik önmaga jelenébe.
Mégis, a „költői”, szalmasárga tér,
Az a hosszú folyosó, amely a festményhez, önnön
Elsötétülő ellentétéhez visszavezet – valóban 
A „művészet” koholmánya volna mindez, nem is
Valódi, nem is egyedi? Nem akként nyújt-e menedéket
A jelenben, melyből menekülünk folyton,
Majd visszatérünk hozzá, úgy, ahogy a napok vízkereke 
Rója a maga eseménytelen, mégis derűs köreit?
Azt hiszem, annyit állítana, ez itt a ma,
Miből ki kell jutnunk, amint a tömeg
Nyomul végig a múzeumon, hogy
Kijusson még zárás előtt. Nem élhetsz odabent.
Minden praktikát kikezd a múlt szürke máza:
Javítás és befejezés titkait, melyeket élethosszig
Tanulnánk, s melyeket fekete-fehér illusztrációkká
Fokoz le a könyvben, hol a színes képek
Ritkák. Ekként fokozódik le az idő,
Nem marad különleges idő. Nem említi
E változást senki; még azt hinnék,
Csak magára akarja fölhívni a figyelmet,
Fokozandó a rettegést: nem lehet innen kijutni
Az egész gyűjtemény megtekintése nélkül
(Kivéve az alagsori szobrokat:
Azok ott vannak, ahová valók).
Fátylat ölt a mi időnk, megalkudva 
A portré kitartó akaratával. A tulajdonunkra
Utal, s arra, amit titokban reméltünk tartani.
Nincs szükségünk festményekre, sem
Idős költők versikéire, ha
A robbanás ennyire precíz, ilyen finom. 
Van-e bármi értelme akár csak elismerni
A létét ennek az egésznek? Valóban
Létezik? A kényelem, hogy efféle előkelő
Időtöltésekbe merüljünk, immár biztosan
A múlté. A mának nincs margója, elmossa peremével
Az érkező esemény, ugyanaz az anyag,
Megkülönböztethetetlenek. A „játék” valami más;
Az létezik: egy kimondottan önnön
Demonstrálására szerveződött társadalomban.
Másik út nincs, és azok a seggfejek,
Akik mindent összezavarnának a tükörjátékaikkal,
Melyek megsokszorozni látszanak kockázatot és lehetőséget, vagy
Legalábbis félrevinnék a kérdést az elfojtott gúny 
Ködében működő, az egész felépítményt rongáló,
Mindent bekebelező aura légkörében,
Nem számítanak. Kimaradnak a játékból,
Mely nem is létezik, amíg ők részt nem vesznek benne.
Ellenséges univerzumnak tűnik ez, de,
Ahogy a filozófusok gyakran rámutattak,
Minden egyes individuum eleve ellenséges a másikkal
Szemben, annak kárára létezik, ám legalább
Ez a dolog, a néma, osztatlan jelen rendelkezik
A logika igazolásával, és ez végül is nem rossz dolog,
Vagy nem volna az, ha az előadás módja
Nem gyűrűzne be a végeredménybe, saját
Karikatúrájává téve azt. Így zajlik
Folyton-folyvást, akár a játékban,
A szobát elsuttogott mondat járja körbe,
Amiből a végére valami egészen más lesz.
Ez az alapelv, mi eltéríti a műalkotást
Alkotója szándékától. Nincs sehol,
Amiről beszélni kezdett vagy beszélni akart 
Elsősorban. Virágok csábítják,
Nyílt örömök, majd önvád (bár titokban
Elégedett az eredménnyel), úgy képzelegve,
Hogy volt mondanivalója és hogy egyfajta lehetőséget
Gyakorolt ki, melynek alig volt tudatában,
Nem vette észre, ahogy a szükségszerűség az ilyen 
Döntéseket meghiúsítja, hogy valami 
Újat alkosson magának, mert más út nincsen,
Mert a teremtéstörténet szigorú törvényekkel
Halad előre, és mert így
Elvégeztetett mindez, de soha nem az,
Amit befejezni vágytunk, mit kétségbeesve 
Akartunk világra szülni. Parmigianino 
Belátta ezt, nyilván, míg élet-akadályozó 
Feladatán munkálkodott. Látnia kell az embernek
A szándék tökéletesen plauzibilis megvalósítását
A kifinomult, már-már túl lágy (ám mégis oly
Enigmatikus) végeredményben. Van-e 
Hát bármi komolyan vehető 
E másságban, mely benne foglaltatik legátlagosabb 
Tennivalóinkban is, és ami mindent megváltoztat, 
– Kevéssé vagy mélyen – míg kitépi a teremtés
Anyagát, bármily teremtését, nem pusztán a művészét,
Kezeink közül, hogy aztán valamily közeli, szörnyű csúcson
Állítsa föl, túl közel, hogy ignoráljuk, túl messze,
Hogy beavatkozzunk. Ez a másság, a
„Nem-mi-vagyunk”, ez minden, mi a tükörben
Látszik, bár senki meg nem mondhatja,
Miként lett épp ilyen. Egy hajó,
Ismeretlen színeket lobogtatva a kikötőbe ért.
Idegen agyagoknak adsz utat, zúzzák szét 
Napjaid, felhőzzék el a kristálygömb
Fókuszát. Úgy sodródik el a jelenet, 
Mint gőz a szélben. A termékeny
Asszociációk, melyek eddig oly könnyen
Érkeztek, nem jönnek többé; vagy csak ritkán.
Színezésük kevésbé élénk, verte őket
Őszi eső, orkán, pusztulnak, besározódnak,
Ezért kaptad őket vissza, mert értéktelenek.
Mégis, efféle teremtményei vagyunk mi a szokásoknak, hogy 
Célzásaikat folyvást magunk körül érezzük, mint zavarják
Ügyeinket. Csak a szexet venni komolyan,
Persze ez is egy lehetséges út, de míg a homok sziszeg,
Ők nekiindulnak a nagy csúszdának, mely a történtekbe 
Torkollik. Ez, mi elmúlt,
Ez van itt most: a festő
Tükörarca, melyben elidőzhetünk, szabad
Frekvenciáról kapva indíttatást
És álmokat, míg az árnyalat már fémes,
A szélek és a hajlatok durvábbak. Mindenkinek
Megvan az univerzumról a maga nagy elmélete,
Ami nyilván nem a teljes történet,
De végül úgyis az számít csak, ami a személyen
Kívül esik, kinek-kinek magának is, de legfőként nekünk,
Akiknek semmi más segítsége nincs, hogy miként
Dekódoljuk ember-méretű hányadosunk, csak a másodkézből
Való tudás. Bár tudom,
Más ízlése segíteni
Nem fog, elvetendő, meglehet.
Tökéletesnek tűnt egykoron – csillanás a finoman
Szeplős bőrön, nedves ajkak, amik épp egy nagy beszédbe 
Készülnek távozni, és a ruhák, bútorok
Otthonos látványa; mit az ember könnyen elfeled.
Maga az éden lehetett volna: egzotikus
Menedék a túl-fáradt világban, de a kártya
Nem így akarta, és úgysem pont ez lett volna
A lényeg. A majmolt természetesség az első lépés
Tán a belső megnyugváshoz,
De csak az első lépés, mi után
Csak az „isten hozott” fagyott gesztusa marad
Bekarcolva az anyagibb, mögöttes légbe;
Valamiféle egyezmény. És igazán nincs 
Időnk ilyesmire, legfeljebb 
Fellángolás lehet ez. Minél előbb elég,
Annál jobb a szerepkényszerünknek.
Ezért könyörgök, hogy vond vissza azt a kezet,
Ne ajánld se pajzsnak, és ne üdvözölj vele
Az üdvözlet pajzsaként, Francesco:
Mert elfér még egy töltény a helyiségben:
Nézésünk a távcső
Rossz végén, amíg te szédítőbb sebességgel 
Zuhansz hátrafelé, mint a fény, hogy aztán bepréselődj
A szoba vonásai közé, egy sosem postázott
Meghívó, a „mindez csak álom volt”
Szindrómája, hol a „mindez” tömörsége jelzi
Elégtelenségét. Létezése 
Valós volt, bár zaklatott, és a megszakított álom
Fájdalma immár nem ér föl a diagramig,
Mely még mindig ott feszül a szélben,
Nekem kiválasztva, nekem szánva, anyaggá váltan
Szobám álcázott sugárzásában.
Láttuk a várost; tükrös, domború
Rovarszem az. Az erkélyén történik
Minden, és odabenn folytatódik,
De maga az esemény a parádé hideg, szirupos
Folyása. Behatárolva érzi magát az ember,
Nyomok után kajtatva szűri az áprilisi napfényt,
Az adott paraméternek pusztán csak nyugalmas
Könnyűségében. A kézben nincsen kréta,
Mi egész volt, darabjai hullnak,
S már nem tudja, hogy tudta, csak
Itt-ott, az emlékezés hideg
Zsebeiben, suttog időtlenül.



FeltöltőSebestyén Péter
Az idézet forrásaTiszatáj 2017. február 3. p.

Kapcsolódó videók


minimap