Ambrozovics Dezső: Alkonyodás
Alkonyodás (Magyar)Múlnak az évek, szállnak, szállnak Mint a felhő fenn az égen, Rózsás hajnalból egyszerre Esthomály lesz észrevétlen.
Nőnek az árnyak napról napra, Megfakul a nap sugara, És becsukja bűvös kelyhét A szerelem szép virága.
Esteli pára szürke könnyje Hull a messze szemhatárra, S múlttá válik életünknek Tarka napsugáros álma.
Szárnyaszegetten elpihennek Benn' a dúló szenvedélyek Es a szívben csak a múltnak Halvány őrtüzei égnek.
Eljön a szellő lágy fuvalma S őket is kioltogatja, Éjsötét palástot ölt az Égnek néma boltozatja.
Csöndes az éjjel, minden alszik Önfeledten szenderegve S pillantásunk félálomban Rámered egy kis keresztre.
Ott van a czélpont, ott ér véget Életünknek bús tréfája, Onnan túlról áthallatszik Angyalszárnyak csattogása.
Múlnak az évek, nőnek az árnyak, Esthomály lesz észrevétlen, S ködbe foszló lelkünk némán Álmodik a csöndességben.
|
Abenddämmerung (Német)Die Jahre vergehen, sie fliegen, wie die Wolke an den Himmel, von den rosa Morgengrauen unbemerkt einen Dunstschimmel.
Die Schatten wachsen von Tag zu Tag, die Sonnenstrahlen verblassen, im Kelch der magischen Liebe die Blumen langsam nachlassen.
Die grau tränenden Abendnebel, verschwindet an dem Horizont, ‘d Vergangenheit wird des Lebens, von der Sonne, bestrahlte Front.
Mit gebrochen Flügeln liegen jetzt wütenden Leidenschaften drin, ‘d im Herz nur die Vergangenheit schwacher Wach Licht blinzelt dahin.
Es kommt eine leichte Brise, der, dem letzten Funken löschte, es nimmt einen dunklen Umhang des Himmels stilles Gewölbe.
Die Nacht ist ruhig, alles schläft, selbstvergessen dösten im Sand und unseren Blick im Halbschlaf starrte auf ein Kreuz, an der Wand.
Dort ist das Ziel, dort wird es sein der traurigste Witz des Lebens, von dort drüben, kann man hören wie die Engelsflügel segeln.
Jahr um Jahr, die Schatten wachsen, die Dämmerung wird unbemerkt, im Nebel schwimmende Seele schweigt, es träumt still ‘d kommt nicht weg vom Fleck.
|