György Eszter: Egy elkallódott irat

Mindent beleadni, a semmiért.

Végtére is könnyed tüdérmese, hát ennyit ért.

Olyan fennkölt, törékeny, szívfacsaró, de ügyes,

Rímtelen költészet ez, nem pedig tüzes,

Amit csodálsz, és szeretsz; oly mesés,

amitől aztán torkodnak szegezed a kést.

Aggasztó a csend, a sok félreértés.

Az állhatatos törekvés részletkérdés.

Egyszerű beszámoló ez, nem elbeszélés.

Tűnékeny emlékek és elfeledett álmok,

de ki vagyok, hogy nekem adjanak számot?

Állhatatos türelem, s megannyi őrlődés,

Valóság és áttűnő látszatok, aljasak;

Ez nem más, mint a Tapasztalat.

Egy hullócsillag élete, pillanatnyi, és felettébb érdekes,

de nem meggyőző s tán említésre sem érdemes.

Nem szemrehányás ez, se nem alázatos kérés,

S messze sem egy tolakodó kérdés.

Ez maga a Tudás, a Tapasztalat gyümölcse,

Egy egyszerű és hálás vers, a keserűség szülöttje.

Csupán egy irat az egykori szépség emlékére,

Nagy szavak és gőg nélkül, már megbékélve.

Y mettre tout et ne plus avoir rien,

Après tout, un conte de fée aérien.

Sublime et fragile, poignante mais agile,

C’est de la poésie sans rimes, ni force,

Comme les choses qu’on apprécie, puis on s’égorge.

Du silence et des malentendus,

De l’intransigeance. Une vie suspendue…

Voilà, tenez, mon simple compte-rendu.

C’est des souvenirs, des rêves oubliés.

Je ne suis personne pour vous supplier.

De la patience et de l’impatience,

De la transparence et des apparences,

En bref, de l’expérience.

La chute d’une étoile filante

Une vie sans doute intéressante,

Mais une candidature peu convaincante.

Ce n’est pas un reproche, ni une demande,

Et loin d’être une humble réprimande.

C’est le Savoir, fruit de l’Expérience,

Un poème dédié avec reconnaissance.

Un mémoire en mémoire des résonances d’antan,

Sans grandiloquence, ni arrogance, pour mes souvenirs tourmentants.