Oláh Tamás: Fejjel lefelé

A mély csöndjén
lépsz az ürességbe,
a Tejút szórja
lábad elé
szikrázva útjelző-fényeit,
és a hajnal angyala
festi arcodra búcsúkönnyeit...

...mikor a napok váltói között
végleg eltévedtél,
és a kéklő pára tömjénen éltél,
vörös-erjedése dagadva
szétáradt agyadban,
és élvezted, ahogy
felszállsz a magasba
rögvest
a szerelem-vágatba,
úgy hitted
tiéd lesz örökké
a kozmikus táj;
nem tudtad,
mint csecs után
a kisded,
újra és újra vágysz majd,
hogy ott lüktessen
vonagló vak szívedben,
és tánca,
szédítő káprázata
végig fusson rajtad,
elkeveredjen benned,
mint füst a füstben;
ha feszülnek
koponyád fűrészfog varratai,
s eszed szürke járatai
egyetlen gyatra gondolatot sem szülnek,
többé nincs úgy semmi, mint régen,
egyedül az ő hatalma
lódítja harangját neked
az emléktelen égen;
a téboly verejtékcsöppjei
hátadon végig futnak,
veled hálnak
az éjszaka szörnyei,
és kicsap
a félelem sója
szőrzeted vastag
rostjai közül,
a Nap is a Sárga ház mögül
kell fel neked,
és piros-szemű ébredéseidet
követik a vihar-tépett
szénakazal-nappalok,
míg a gyötrelem
űr-tüze el nem
éget egészen,
és mint a fél marha
a hentes üzlet vasfogasán
fejjel lefelé lógva,
nem fordul veled is föl a világ;
előbb felröpít
a felhők hasába,
de csak addig
míg redőt nem hasít
arcodon,
míg szét nem
durran papírzacskó-éned,
míg ólomsúly-valóságod
ki nem töröl memóriádból
minden ablakból
integető reményt;
visszafelé, a szűk járaton át
már nem látod a fényt,
s az élet utolsó morzsáit
nyalogatva
hiába fordulsz imát mormolva
Uradhoz, hiába szitkozódsz
sárkány szavakból
szőtt haraggal,
ha az anyaggal
vagy tele,
már csak, mint párzó vadállat
vonaglasz,
és mint az éhes darázs,
amelyik türelmetlenül várja,
hogy fullánkja
a gyümölcs-húsba fúródjon,
úgy várod
Te is a tűszúrást,
az önmagadba zuhanást,
de a magány
dióját többé fel nem töröd,
hiába töltöd
az újabb feledést
magadba,
kilincs nélküli ajtó mögött
maradsz majd elhagyatva,
hiába kéred a perc kegyét,
nincs szeretet, nincs kéz,
ami simogasson,
és elhagyott éveidet
már hasztalan siratod...

...a mély csöndjén
az ürességbe léptél,
a Tejút szórta
lábad elé
útjelző-fényeit,
és a hajnal angyala
arcodra festette búcsúkönnyeit...