Le a hétfővel. Töröltessék.
Felkel mindig, és lehull megint.
Árnyképe annak, amit az az egy,
az eredendő lehetőség önmagába zár.
Koravén eső. Valahol hegedűt nyúznak.
Csönget a postás, talpára levél ragadt.
Déli hírek; az űr tartalommal telik.
Az sincs, hogy elegem van a nincsből.
Mi jöhet még? Akar-e jönni,
vagy épp most fordít hátat?
A legtöbb elvermelt gondolat
szétszórja magát a decemberi szélben.
Mondom, le a hétfővel. Reménytelen.
A keddel így-úgy szolidáris vagyok,
amióta nincsenek gyakorlati célok.
Célok sincsenek, de legalább az.
A fájdalom izzó hangyái a testben.
Az egyéltűek mindennapi keservei.
Élet az, ha csak élünk?!
Befagyott tócsák repedt tükreiből
nem néz vissza senki ránk.
Elütjük az időt. Karambolozgatunk.
Te a nyolcvanat, én a hatvanat.
Összegyűltek páran a két nagy csattanásra.
Tessék? Nem kell, hogy mindenki lássa,
mikor egyszerre fogdos bába és halottkém.
A kezek mozgását azért érzékeled.
A távol nem hallgat senkire,
de a közel sem jól hat ránk.
A legközelebb hozzád te vagy.
A legközelebb hozzám meg én.
Marad a posta, ritkábban a telefon.
Mi múlt el? Csak a múlt.
Utólag minden előzmény, hallom,
a ránk fagyott füstben a szavak
kezdőpontjukra visszahullanak.
Le a hétfővel. Töröltessék.
Felkel mindig, és lehull megint.
Árnyképe annak, ami mozgat,
amit kezdettől hiába mozgatunk.
Akik most vagyunk, jóvátehetetlenül,
majd megszűnünk egy pillanatra,
hogy elsőként a holtakat érje a fény,
és ne kelljen többet, ne kelljen többet
magunkról beszélni. Jöjjön hát a kedd!
Hang és visszhang közt a csend legyen a másnapé.
Ne kelljen semmit, csak feloldódni végül
az önmagánál súlyosabb anyagban.