Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2019-ben Fehér Illés!
Hírek

Merwin, W.S.: A Conversation

Merwin, W.S. portréja

A Conversation (Angol)

There is a wind that when it turns I hear the garden and the desert discussing things with each other. Sometimes in the garden, sometimes in the desert, day or night. Mud walls, stone walls, no walls, limestone, sheep far away, howling, birds singing, hissing, trickling, silence, dry smells, watered smells, moons, stars, flowers that are keys between them.
They tell their dreams to each other, the garden and the desert. They dream above all of each other. The desert dreams of the garden inside it. It loves the garden. It embraces the garden. It wants to turn it into desert. The garden lives within itself. It dreams of the desert all around it, and of its difference from the desert, which it knows is as frail as feeling.
It must be a long time since I first heard them talking. I must have heard them when I was two. I must have heard them when I was one, and so on. Perhaps before I was born. Or anyone was born. Or any roundness became an egg. Or the water was born, cooling on a high rock, prophesying tears, prophesying eyes.
I must have heard them even before the rocks were born moving in the colored night. Probably I have heard them ever since the light began looking for something to write on, flying on, white, with the colors hidden inside it and the darkness around it, forgetting nothing from the beginning, prophesying the end of knowledge, prophesying the wilderness, prophesying the garden, prophesying the wilderness dreaming that it was a garden. And the garden. And the wilderness.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaPromontory. Merwin, W. S. // Book of Fables

Beszélgetés (Magyar)

Van egy szél; ha felém fordul, meghallom a kert és a sivatag beszélgetését. Hol a sivatagban, hol a kertben, nappal vagy éjjel. A vályogfalak, kőfalak, semmilyen falak, mészkő, messzi nyáj, üvöltés, madarak éneke, sziszegés, csurranás, csönd, száraz illatok, vizes illatok, holdak, csillagok, virágok mind a kert meg a sivatag hangkulcsai.
Elmondja egymásnak álmát a kert meg a sivatag. Leginkább egymásról álmodnak. A sivatag a benne fekvő kertről álmodik. Szereti a kertet. Átöleli. Sivataggá szeretné változtatni. A kert magában él. A kert a sivatagról álmodik, mely ott van körös-körül. Arról, hogy különbözik tőle, és tudja, hogy ez a különbség olyan illó könnyű, mint az érzelmek.
Régen lehetett, amikor először hallottam meg beszélgetésüket. Talán kétéves lehettem, amikor meghallottam őket. Talán egyéves lehettem, amikor meghallottam őket, és így tovább. Talán mielőtt megszülettem. Vagy bárki megszületett. Vagy gömbölyűből tojás lett volna. Vagy a víz megszületett volna, magas szirten hűlve, könnyeket jövendölve, szemeket jövendölve.
Talán még a színes éjszakában forgó sziklák előtt hallhattam meg őket. Hallom őket talán már mióta a fény keresgélni kezdett valamit, amire írhatna, fehéren lebegve, a színeket még magában rejtve, s körülötte a sötétség; semmit sem felejtve a kezdet óta, a tudás végét jövendölve, a vadont jövendölve. És a kertet. És a vadont.  



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaK. Gy.

minimap