Ott látom őt, a felkent férfiút,
A neje slafrokban, épp lágytojást főz.
A hím szemében méltatlankodás
Kovaszikrái: kezében levél
– Lehetne házkutatási parancs.
Ezért valaki megfizet, máglyára megy;
Dühöng, hogy a véletlen istenei
Hogy elszabták a világ határait.
Az ítélkező Nap paradigmája,
Sárga, savanyú pillantás a tél
Tolongó ködfelhőin át. És mégis
Mintegy aranyfüstként próféta-arcon.
Az áldozatok termetes teremben
Merednek a délutáni lapokra,
Árnyakkal feleselve. Ki meri
A XVIII. Dinasztia kócsagját
Festett sásról eredeztetni? Vagy Pált
Holmi sajtóbérencnek mondani? .
Egy világtalan férfiú kéretik föl
Műkritikusnak, s persze, Botfülelnök
Veszi meg Wagner ágyát. Nincs menedékünk
Más, mint a félelemtől patinázott
Ereklyék. És közülünk túl sokan
Vannak híján az ilyen kacatoknak.
Mint a nagy hittudós mondotta volt:
Nincsenek jobb népek, sem
Jobb megoldások. Marad az elme
Szokott rutinja: hágni egyre följebb,
S mindig meredekebben. A szerencsés
Géniusz folyton redukálja terhét
Az éppen szükségesre. Kísérői
A gyönyörű és érthetetlen
Madárnyelven vartyognak galambok
Burukkolnak a rémtanászok lábainál.
A falrengető földrengéseket
Videón konzerváljuk; megörököl a halál.
Becsülöm rőthajú ellenfelem,
Elégtelen s kicentizett szavak
Szabóját. Még a szintaxisa is
Csontból velő: kifröccsen. Tudtuk-e
Milyen véges a végső szigor is?
Önfeláldozás misztériuma,
A fausti alkuk, meg a szerelem
Arany plecsnijei? Piacra dobjuk mind,
Akár tobozt a tűzre. Dobjuk! Pfúj!
Világfalók mi: bezabáltatunk. S az istenek?
Rimánkodjunk, s ránk küldik a halál
Istenét, aki halhat- és írástudatlan.