Galeano, Eduardo: La casa de las palabras

A la casa de las palabras, soñó Helena Villagra, acudían los poetas. Las palabras, guardadas en viejos frascos de cristal, esperaban a los poetas y se les ofrecían, locas de ganas de ser elegidas: ellas rogaban a los poetas que las miraran, que las olieran, que las tocaran, que las lamieran. Los poetas abrían los frascos, probaban palabras con el dedo y entonces se relamían o fruncían la naríz. Los poetas andaban en busca de palabras que no conocían, y también buscaban palabras que co-nocían y habían perdido.
En la casa de las palabras había una mesa de los colores. En grandes fuentes se ofrecían los colores y cada poeta se servía del color que le hacía falta: amarillo limón o amarillo sol, azul de mar o de humo, rojo lacre, rojo sangre, rojo vino...
 
 
El libro de los abrazos (detalle)

Helena Villagra azt álmodta, hogy költők léptek be a szavak házába. A szavak, melyeket régi üvegekben tartottak, a költőket várták és a vágytól félőrülten kellették magukat, csak hogy a költők őket válasszák. Könyörögtek nekik, hogy nézzenek rájuk, hogy szagolják meg őket, hogy érintsék és nyalogassák őket. A költők kinyitották az üvegeket, morzsolgatták a szavakat az ujjaik között, cuppantottak az ajkukkal vagy fintorogtak. A költők számukra ismeretlen szavakat kerestek vagy olyan szavakat, melyeket ugyan korábban már ismertek, de időközben hogy, hogy nem, de elfelejtettek.
A szavak házában ott volt a színek asztala. Hatalmas szökőkutakban ajánlgatták magukat a színek, és minden költő azt a színt vette el, amire szüksége volt: citromsárgát vagy napsárgát, tengerkéket vagy szürkéskéket, karmazsinvöröset, borvöröset vagy éppen vérvöröset…
 
 
Ölelések könyve (részlet)