Sajnos (Magyar)
Tudósok állítólag felfedezték az atomokban az isteni részecskét, engem meg kétség gyötör, nem látom fényességem, se nagyon, se szerényen, szürke a hentes és búskomor, a kocsmáros sárga ugyan, de annak oka a mája, meg az alkohol, nem világít sehol semmi, csak a pokol. Tudósok felfedezhetnék már az atomokban az emberi részecskét, mitől élesebb lesz tükörben a kép, derengeni látszik lelkiismeret, simogatni is képesek lesznek kezek, ölelni karok, látnak majd a szellemi vakok, nem múlik a tekergőző idő hiába, telik mindenkinek kenyérre, kabátra, több lesz az okos, együttérző, mint a veszélyesen ostoba, mert megérthető lesz mindennek következménye és eredendő oka. Persze nem reménykedem, bámulom a gyönyörű, kék égboltot, levesz lábamról egy édes mosoly, már nem zavarnak démonok, koboldok, s már nem zavar ez a disszonáns kor, nem érdekelnek törött tükrök, az újabb korcs ideológia, a felelősség nem áttolható, sajnos, bennünk van a hiba. |
Purtroppo (Olasz)
Presumibilmente, gli scienziati
avevano scoperto
negli atomi la particella divina,
me invece affligge
il dubbio,
non vedo la mia luminosità,
ne tanta, ne poca,
il macellaio è grigio
e melanconico,
sebbene l’oste sia giallo,
ma la causa di ciò è il suo fegato
e l’alcool,
non s’illumina niente
in nessun luogo,
solo l’inferno.
Sarebbe ora che gli scienziati
scoprissero negli atomi
la particella umana,
che nello specchio renderà
l’immagine più nitida,
farà intravedere
la coscienza,
le mani saranno in grado
di accarezzare,
le braccia ad abbracciare,
e vedranno gli ciechi
spirituali,
il tempo girovago
non passerà invano,
tutti potranno avere
pane e capotto,
ci saranno più assennati,
solidali,
che i pericolosi
stupidi,
perché sarà comprensibile
la conseguenza
e il motivo originale
di tutto.
Naturalmente, non nutro speranze,
guardo il stupendo
cielo azzurro,
mi avvince
un dolce sorriso,
demoni e folletti,
non mi disturbano,
non mi disturba ormai
quest’epoca dissonante,
non m’interessano
gli specchi rotti,
la nuova ideologia corrotta,
la responsabilità non è delegabile,
ahimè, la colpa, è in noi insita.
|