Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelem (VII. ének) [Két szeme, szép arczúlatján...]

Két szeme, szép arczúlatján,
  Két ragyogó tüzes nap,
Mint az az ég boltozatján,
  Kitől minden éltet kap.
Bámúlandó nagy művében
  Mind az mind ez; és a tűz,
Mely mindenik kerekében
  Fénylik, ragyog, csudát űz.

A mit minden kikeletkor
  A földdel a nap mivel,
Szeme minden tekintetkor
  Azt cselekszi a szívvel:
Az felolvaszt havat, jeget
  S béhat a föld keblébe;
Ez meggyújtván a szíveket,
  Bélő azok mélyébe.

Ama, széles e világot,
  Midőn kél, felébreszti;
Ez, az egész társaságot
  Felderíti s éleszti;
Az, az égnek szép kékjéből
  Terjeszti súgárait;
Ez, szebb fejér- s feketéből
  Lövelli ki nyílait.

Midőn a nap közeledik,
  A zordon tél enyészik,
Minden újra nevelkedik,
  Új fű s virág tenyészik;
Szeme, midőn szép képében
  Közelebbről szikrázik,
A nézőknek kebelében
  Új érzemény csirázik.

A nap heve a vizeket
  Néha nyárban apasztja,
S kiszárítván a nedveket,
  A fát, füvet lankasztja:
E két szem is a lelkeket
  Megragadja bájával,
És meggyújtván a szíveket,
  Megemészti lángjával.

A miólta kivált az ég
  Az örök éj méhéből,
Ily egy pár szem nem jöve még
  A teremtő kezéből.
E két szemnek forgásától
  Függ a sorsa éltemnek,
Mint a napnak járásától
  Léte fogyta mindennek.