Nagy Teréz: Voltunk bohócok…

Voltunk bohócok bohócruhában,
arcunkon szelíd ütközet
virított, mint az égő bánat,
melyben mosdott a felelet.
 
Szavakba öntött gúnyos mosollyal
aláztunk embert, s állatot;
csatákat vívtunk - magunkkal,
mert az álmunk rég elhagyott.
 
Loptunk csókokat fehér ruhában,
éltünk, mint gyermek a szűzi fán;
lebzseltünk mások udvarában,
s morzsákat leltünk az ég asztalán.
 
Röppentek agyaggalambok széjjel,
tört tolluk rég a földre szállt;
vigyázni mégsem tudtunk ésszel,
mert valaki mindig mást kívánt.
 
Voltunk bohócok bohóc ruhában,
arcunkon égő vágy pihent;
piros-fehérben égett a bánat,
s lecsöppenő könnyel üzent.
 
Voltunk bohócok bohócruhában,
hordoztuk mások gúnydalát;
mosolyba fagyott könnyben égtünk,
és öntöztük - a végtelen út porát…

We were buffoons in buffoon attire,
each face a gaudy, gentle squash:
like a sorrow, burning, afire,
in which the answer takes a wash.
 
We sneered and we smiled, with words that nettle,
we put down men and beasts galore,
fought ourselves in every battle,
because of dreams we had no more.
 
We pilfered our kisses, in white we dressed:
child-like on chaste-trees, living high;
we lolled about in many a nest,
found crumbs upon the table in the sky.
 
Clay-pigeons, scattering, took to the air,
broken feathers came flying down;
yet the outcome was never quite fair:
something else was sought by every clown.
 
We were buffoons in buffoon attire,
each face aflame: desire's rest,
red-white the heat was of sorrow's fire,
sent messages that tears attest.
 
We were buffoons in buffoon attire,
carried the taunts designed to goad,
were burning with tears that froze to smiles,
watered the dust down - upon the endless road…