Erre emlékszel majd  mindig:

mikor fájdalmad volt az egyedüli bizonyosság, hogy vagy,
és megalázott tested
idegszálaiból kiáltozva futottak szét kínod morzejelei,
nem felejtheted a vér-nyál és a sós könny-lé egymásba kevert ízét,
torokhangjaidat követő sikító denevér-kiáltásaidat,
a ferde síkvaló és a kerek téboly közti átmenetet;
rekedt szél követi minden lépésedet,
gyötrelmed egy korszak ruhája, rád tapad,
adóvevő készüléked képtelen kiszűrni a világbajokat,
a düh kinyúl gyűlöleted mögül,
és minden útja,
mint bitón a hurok, körbefut;
meg se mersz mozdulni, ha feléd mutat az ösvényen egy ágcső,
összerezzensz, ha rád tülköl egy fekete autó,
torkodban érzed szitok-szavaid görcseit,
ha váratlanul rád köszön valaki,
egy semmit-nem-mondó tekintetben kínzódat véled látni,
és megrettensz,
ha megpillantod egy kirakat tükröződésében
összetört vonásaid romjait;
fenyegetést látsz minden simogatásra induló kézben,
anyád vékony-csönd szava sem nyugtat,
bizalmad barátod mosolyán is elolvad,
bénult vágyad öli meg ölelésed,
számodra nincs
felejtető ital,

ha kérdeznek, hogy vagy
eszelősen felkacagsz, s kifordult érzékeidet
s az ökölbe gyúrt idő
sem gyógyítja meg;
ártatlan álmot,
mely sóvár hétköznapi gondok
kuszált töredékeit sikerrel bontja ki
,
Te nem láthatsz többé,
roskadt ágyad reccsenései csontodat törő
kínjaidat idézi,
fuldokolva riadsz,
gyötrődő koponyád sziklarepedéséből
szárnyát suhogtatva kell ki
a végtelen véges küszöbén
éjjeled nagy műve: a rettenet,
ütésnyomok absztrakt-mozaikjai
szövik át látomásaid,
sebeidből szivárvány-legyek,
tölcsér-szájú férgek kúsznak elő,
szomj és vágy iszonyra vált,
nincs mi átölelne,
és jövőd cső-mély végfalán
oszlatna homályt.