Oláh Tamás: Hazaérkezésem

Felhő emeli szoknyáját
a város tépett tetői fölé.
Panaszaikat rejtegetve
kapaszkodnak egymásba
a száz éves házak,

hályogos ablakszemekkel
csalogatják a világosságot,
békét, nyugalmat hazudnak.
Templomharang éhesen kong.
Borzoló dalát fújja a déli szél,
groteszk alakot fest
a hámló homlokzatra
egy sugár-szökevény.

Fák nyújtogatják
köszvényes karjaikat,
segítségért sóhajtanak,
mérges esők mártírja mind.
A tilos bilincséből
kiszabadult haragos autók
hada meglódul,
kormuk fojtogat.
A járdán hirdetőoszlopok
szórják kitartóan szitkaikat.
Nagytestű kutya vezet
egy embert pórázon,
szeme szomorú, haja lobog.

A sarki ivóból füstös sörszag
és nevetés áriázik ki.
Ajtajában sötét királyi alak
őrködik, szeménél csak
bőre feketébb.
Meztelen ajkáról
idegen szitkok szálldosnak,
félelmem előre lódít.

Rozsdás rácsozat előtt állok meg.
Ujjaimon búgnak a számok.
Szemetes gyűjtők bűzölnek rám.
A lépcsőház falán elvakart sebek,
egymást harapó repedések,
vándorok útvonalait imitálják.
Földrészek irtóznak rajta.
Foltok, mint csempészhajók
hánykolódnak partjai felé.
Villamos sikít utánam
a sánta fémkapun,
mintha sirályok sikolya szólna
a vízbe fúltakért.

A pince felé egy macska
árnya nyilall, az emeletről
panaszos zenét ringat a dohos lég.
Szűk vállú lift emel a harmadikra,
acélsodrony krákogása kísér.

Kulcsom finoman leng,
lágyan csörren, halkan nyitja
lakásom alvó ajtaját.

Hazaérkeztem.