Rimay János: Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlássán s fogyássán

Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,

Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép,

Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,

Elémenetedre nincs egy utad is ép.

Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá,

Szablyádnak bév zsoldja nagy olcsóságossá,

Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,

Neved ékessége utálatságossá.

Föld reménségére felnevelt úrfiak

Szemétre vettetnek úgy, mint köz tyúkfiak,

Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,

Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.

Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,

Sereged szép száma fogy, romol s szállton száll,

Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál,

Bév étkeid helyett rakódik apró tál.

Ki szánhat? bánd magad nyomorúságidot,

Mert nézi s nem érzi az csak romlásodot,

Aki építhetné te szép országodot,

Könnyen múlatja el csak zálaglásidot.

Sem pénz, jószág mostan, s méltó árú posztó

Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,

Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,

Az nagy orv mert kicsint szörnyebb felakasztó.

Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem,

Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem,

Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem;

Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.