Dyk, Viktor: Félénk, didergő vers (Bázlivá in Hungarian)

Žel, to jsem viděla, co lidé láskou zvou,
smrtelný zápas egoismů dvou,
jež nepřejí si víc ani míň,
než „Má buď!“ – „Můj buď – ne-li, tedy zhyň!“

A já přec čekala den, týden, měsíc, rok?
po měkké pěšině že půjde dobrý krok,
že z dálky modravé se kdosi objeví,
jenž srdce dobré má a dobré úsměvy.

A já o jiné lásce snila jsem,
jež život nebere, leč život dává.
Snila jsem tolik nedočkavá
a procitla jsem ze sna úžasem.

Je pusto, pozdě. Polekaná jdu,
po pěšině jdu v slunce západu,
neb viděla jsem v prachu šedých cest,
co láskou zvou, a ne co láska jest.

Sajna, mit úgy hívnak, hogy szerelem,
csak harc, mely két önzés között terem,
mely nem többet és nem kevesebbet kiván,
mint hogy „Az enyém légy – vagy fordulj fel, babám!”

És mégis vártam hónapokig, évekig,
hogy valaki az úton majd csak feltünik,
hogy csak-csak jön a kék távolból valaki,
ki mosolyog s a szíve jó neki.

Mi volt álmom? Másmilyen szerelem,
melyben életem nem elvesztem: megtalálom!
Ez, ez volt az én türelmetlen álmom,
s rémülten ébredtem fel hirtelen.

Sivár sötétség. Űz a rémület,
a napnyugat ösvényein megyek,
mert poros utakon csak azt látta szemem,
amit csak úgy hívnak, hogy szerelem.