Esti ima
Élő testben halál, mitől nap lesz az éj,
járja át véremet egy titkod szűrte nedv,
végzetes ájulást rám, ágy rabjára, mérj,
az ölelésed lágy, mint nászon szűzi kedv.
Te más világokat sejető csoda-szag,
rejtsd földi életem és hullámzani verd
földöntúliba föl, s mi számban lángra kap:
könyörgésemet oltsd és teljesítni merd!
A szemem lámpását, te szent, élesztni kezdd,
rá új olajat önts és gyújts megismerést,
melyből a szemsugár mérföldezrekre rezg,
tengerhomályon és egen feszítve rést;
lássam, mint préseli a kristályt szikla-öl,
mint tör a szirmon át a szín, az izzó vas,
az anyag öléből hogy’ ébred élni föl
a lényes végtelenség, hogy’ nemz s nyüzsg a kas.
Szorozza testemben meg erejét a fül
és hadd lehessen rezonáló hangszerem:
hogy’ szív nedvet a sejt, hogy’ pezsg és nő és gyűl,
halljam, mint rejtjeles rezgést az éteren;
mit nőttén kelt a mag, éreznem add a neszt,
hogy’ tör a prizma fényt, mint gomolyog a füst
és lélegzik a báb, s ha formálódni kezd
egy titkos gondolat, hogy' forr és rajz és küzd,
s az enyémről vegyél le minden földi súlyt,
hogy fénysebességgel száguldja át az űrt,
a zöld kristályvilág, mit tenger színe gyújt,
hűlt vulkánok alá, izzó magmába küldd;
hol lángforrásokból tűzcsóvák lázadók,
az ősmélységen át éjbecikázni hagyj,
és könnybarlangokba, hol könnyes századok
könnye kőbaldachin alatt álomba fagy.
S a hosszú éjbe, hol a jég kék szikrarajt
nagy kristálysziklákra sarkfényben égve szór,
s a boldog délre is, hol odaliszk-kacaj
szultáni kertekben mint izzó zene forr,
a nemzetek zaja s a néma sivatag
fölé, hol az élés pulzusa csendesebb,
vak őserdők fölé, s hol bérc tör égbe csak,
hol prérik zöldje zeng, hol álmodik a sztyepp.
Táruljon fel nekem a cél, mit űz mohón
minden, mi sejt, mi sár, mi szár, mi rügy, mi mag;
élő erők köre, mely hálójába von
csillagokat s pályát mindnek örökre szab;
mely lelkeinkben fáj s a virágokban hajt
s a mocsarak felett lobog szederjesen:
az öröklét partján a révületbe majd
a Titkok borából egyetlen korty vigyen.
Hatolj át testemen, nyelje a véres üst
rejtett forrásaid perzselő balzsamát,
mint láva ronts belé és égd és folyd és süsd,
tébolyult élvezet lángjával járjad át;
ha zihált vágyaim, a szurokfáklyás had
titokzatos tüzed hevében hamu lett,
érintsd meg homlokom és elaludnom add
a végső álomban, melyből nem ébredek.
***
(Ó, extázisok ereje és álmoké...)
Ó, extázisok ereje és álmoké,
melyből a művészet színképe lángoló!
Gondolatot csodád tesz izzó fényüvé,
mint éterből sugárt szít a vibráció.
A lelkem áldozatára bocsásd emésztő
lángfolyamod, ó, győztes ihletlángolás,
miként a kőoltárra zúdult tűz az égből,
rátévén véres áldozatját Éliás.
Lelkemben bánatok, szorongó bánat-illat,
és kábult fényű mécs a gondolat fejemben,
tisztátalan tartójában remegve villog
örök oltárán Annak, aki ismeretlen.
Ereim asszonyajktól nem hevültek,
szememből nem a szerelem tébolya lángol,
az idegszálaim kéjektől nem feszültek,
barátság jószagát kiűztem rég szobámból.
Klastromcellámban én a léteimet mértem,
és jártam álmaim, ha jártam buja kertben,
ha életemben volt, fejemben több a vétkem,
szerettem látomást, s csak vágyaim öleltem.
Tavaszom tört akkord, a tél prelüdje volt csak,
halk hárfahúrokon pengette rám az élet,
örömöm fűcsomó, mit harmatok locsolnak
olykor, de kockakő szorít a fal tövének.
Emlékeim fakult üvegtetők gyopárfűn,
megúnt herbárium fehér penészvirágnak;
nyomorszag vett körül korán, savanyu parfüm,
és nem nőtt földemen, csak magjahullt alázat.
Midőn a mindenség ős tündöklése szállott
szemembe titkos és vezérlő fényfonálon,
a kozmosz tükrözött belém sugárnyalábot,
s én azt lelkembe – véres gyújtópontba! – zárom.
A múlt mélyéből alvadt vér szagát szagoltam
s az Ismeretlen iszonyát a lelkeméből,
az élet gyönyörét láttam csak látszatokban,
mint gyöngy ha sápadt fényt szór felső rétegéről.
Nem vágyom szomjam oltani életvizével,
mint Gedeon hada, kezemmel hányni számba,
betelt a lelkem misztikus fények tüzével,
s beléptem álmodón a Titkok templomába.
A lelkem tört virág, bú fojtogatta szirmok,
derengő fényű mécs a gondolat fejemben,
tisztátalan tartójában remegve villog
örök oltárán Annak, aki ismeretlen.
Ó, extázisok ereje és álmoké,
melyből a művészet színképe lángoló!
Gondolatot csodád tesz izzó fényüvé,
mint éterből sugárt szít a vibráció.
A lelkem áldozatára bocsásd emésztő
lángfolyamod, ó, győztes ihletlángolás,
miként a kőoltárra zúdult tűz az égből,
rátévén véres áldozatját Éliás!