Hálek, Vítězslav: A tévelygő lovas (Bludný jezdec in Hungarian)

Pan jezdec večer zabloudil
Ve velkém, velkém lese;
I potká děvče hezounké,
To jako pták se nese.

„Ty hezké dítě, pověz mi,
Zda jedu tady k městu?“ —
„Ne, pane, právě naopak,
Já ukáži vám cestu.“

On vzal ji k sobě na koně
A jedou spolu v lese,
A jak ji drží za ruku,
Ta v ruce mu se třese.

Tu cesta srázná, skalnatá,
On blíž ji k sobě vine,
A než ji s koně sesadil,
Měl v prsou srdce jiné.

Od času toho noc jak noc
Tam jezdec bloudí k městu:
Dej, Bože, všechněm zbloudilým,
Jak jemu, najít cestu.
   
   
(1874)

Eltévedt este egy lovas
Egy nagy, rengeteg erdőn;
Szép, bájos lánykára akad,
Mint madár jár, megejtőn.

"Mondd meg nekem, te szép gyerek,
Arra van-é a város?” —
„Nem arra, uram, nem biz’ a,
Hagyd megmutatni már most.”

Nyeregbe ülteté a lányt,
S így poroszkálva ottan,
Amint karjánál fogja jól,
Nő reszket hímkarokban.

Az út sziklás, szűk, meredek,
Szorít hát lányt keményen,
S midőn a lóról leveszi,
Más szív ver kebelében.

Azóta minden éjszaka
Bolyong ló s lovas itten:
Mindenkit, aki így bolyong,
Vezess útjára, Isten.
   
  
   

A vers emlékeztet Joseph von Eichendorff Loreley-balladájára (l. ott), amely egy Clemens von Brentano kitalálta „legenda” alapmotívumára épül: a férfiszíveket megbolondító boszorkány motívumára. Eichendorff a boszorkányságot már féligmeddig idézőjelbe teszi; Hálek a férfiszívbolondító lányt egészen „boszorkánytalanítja”, és ezáltal magát a szerelmet mint olyat „emeli” a varázslat, a bűvölés szintjére: az ő versében magában a lányban nincs semmi boszorkányszerűség, sőt egyszerűen „lánykának”,  sőt őt is az érzékeknek ártatlanul, passzívan kiszolgáltatott „gyereknek” minősíti: ez a lányka maga is tehetetlenül „remeg” férfikarokban... Brentano versében kimondatlanul is világos, hogy végső soron, „pszichológiailag”, ugyanez az ő „legendájának” is az értelme. Éppen ez annak a versnek a nagysága: ez a „kimondatlanul”. A költészet nem tudomány és nem pszichológia és nem szájbarágás, hanem képalkotás és szuggesztió. Nem mindig, de gyakran. A költészet ezerarcú.

Hogy hogyan kell érteni azt, hogy „Mindenkit, aki így bolyong, Vezess útjára, Isten”? az nem világos: azt-e, hogy „segíts, Isten, mindenkit, hogy megtalálja szerelmesét”, vagy éppen ellenkezőleg azt, hogy „segítsd, hogy kiszabaduljon a szerelem bűvös karmaiból”. Ez a kétértelműség pozitívuma a versnek. Hogy a részlettelenség, az elvontság is pozitívuma-e, abban nem vagyok biztos, lehet, hogy az, de lehet, hogy nem. Az, hogy csak szuggerál, nem rág szájba, az jó. „Az isten, akinek a jósszava Delphoiban van, nem magyaráz és nem titokzatoskodik: jelt ad csupán” – mondja Hérakleitosz. Valami ilyesmi van a szűkszavú, homályos balladákban is... Mindenesetre a téma messze legjobb, leggazdagabb és legszuggesztívabb feldolgozása szerintem éppen a Brentanoé: éppen azért, mert sokkal több konkrét részletével nem szuggerál több absztrakt megfejtést, úgynevezett „mondanivalót”, mint Eichendorff és Hálek.

A világirodalom zseniális, jó, közepes és rossz művekből áll; még a rossz műveknek is megvan a maguk funkciója. „Rossz művek is kellenek a világba”, mondaná Švejk, ha érdekelné őt az ilyesmi. (Ugyanő mondta: "Gazember is kell a világba.") „Ha minden mű zseniális volna, a zsenialitás banalitássá degradálódna.”... Hálek verse szerintem nem zseniális, de jó vers.