Falke, Gustav: Fohász (Bitte in Hungarian)

Holder Frühling hauch mich an,
Dass ich neu erstehe,
Was ein Herz ertragen kann,
Ich ertrug's an Wehe.

Einst so blühend, diese Brust,
Soll sie ganz erkalten?
Ach, ich bin mir kaum bewusst,
Lass den Tag so walten.

Wem ein schönes Glück verging,
Drauf er treulich baute,
Wer sich an ein Hoffen hing,
Das wie Märzschnee taute,

Lieblos scheint ihm wohl die Welt
Und so kalt zum Sterben;
All was er in Händen hält,
Sind nur toteScherben.

Holder Frühling hauch mich an
In den neuen Tagen;
Was ein Herz ertragen kann,
Ach, ich hab's ertragen.

Tausend Knospen schwellen dir,
Duft weht auf und Lieder.
Eine Blüte schenk auch mir,
Eine einzige wieder!

Kedves tavasz lehelj rám,
hogy én újjá éljek,
amit egy szív eltűr magán
én már azt át éltem.
 
E viruló mellkasnak
ki kell most majd hűlni?
Jaj, most egy tudatlannak,
el kell ezt így tűrni.
 
Ha szerencséje elment,
amely hűn felcsillant,     
ki egy reményen lengett
mely mint hó elillant.
 
Szeretetlen világban
oly hideg a halál;
és ott a két markában
a sok törött pohár.
 
Kedves tavasz lehelj rám,
most az új napokban,
amit egy szív eltűr magán
én már átnapoltam.
 
Sok ezer bimbó terem,
illat és dal a szélben.
Adj egy virágot nekem,
azt az egyet kérem.