Most, hogy a csillagos ég
hirtelen így ránk
borult, magányosan,
s a szikla tövét
szinte csenddel
csapdossa a tenger:
Most, hogy a bánat előtt
megnyíltak a szívek,
hadd mondjak el, ím, egy
történetet: érzem,
megértitek ti is,
testvéri könnyezők.
A temetőben,
keresztek között,
ott áll, mint két testvér,
két ciprus, ékes
zöld koronájuk
nappala fényes:
Éjszaka aztán, hallod,
ha a szelek elszabadulnak,
a ciprusok árván
hajlongva zúgnak,
iszonyú szellemmarkok
kapkodnak utánunk.
Két nyomorult testvért
többé sose látunk,
ők nyugszanak ott,
és anyjuk e földön
holt árny csak azóta:
megtébolyodott.
Szegények, épp
a toronynál
játszadoztak, ahol
lecsapott a villám,
s vele a sötét
borult rájuk - örökre.
Rózsakoszorúsan,
fehér ruhában
helyezték őket a földbe,
egymás karjaiban:
feledésbe,
végső ölelésbe.
Kóbor kutya sem
ugatott utánuk,
madár se csicsergett édesen,
se emberi ajkak
nem formálták többé nevüket,
nem sírt a fuvallat.
Forrás vize,
mely a sírköveket
tiszta mélyből fakadó
harmattal hinti be,
alig törhette meg
halotti csendjüket.
Se jel, se szó
nem idézte a gyászt itt,
csak a tömjén
illata szállt a kopár
vidéken, messzi tájig,
talán az elmúlásig.
(A szerencsétlen anya futva érkezik)
Megáll, beleszagol
a légbe, és
elgondolkodik a szegény
anya: maga a kétségbeesés,
felidéz valamit,
nem is itt - valahol.
Falhoz leborul,
onnét tekint fel,
keserű mosoly
játszik válaszul
ajkán, szelíden
int sok síri növénynek.
Felhők felé
nyújtja kezét,
tébolyultan remeg,
zokog, üvölt - ó csillagok,
hallottatok-é
ily félelmeteset?
Elfúl, a bódulat
most másra vezérli:
révülten elindul,
mintha tapogatná,
mi van a falakon túl,
hosszuk kiméri.
Járja köreit,
végül belép
a harangtoronyba,
fölkapaszkodik,
letörli gondosan
saját nyomát.
Ablakokon át
a néma telihold
ontotta jeges hidegét,
körülötte konok udvar,
embertelen sötét -
mint az az éjszaka volt.
A szerencsétlen,
tébolyult anya
körbetekint, riadtan
látja, az éj sürü katlan,
s a harang kötelében
megkapaszkodva felkiált:
Pusztuljon e dombról
az éj, szemem
hadd lásson újra,
e gonosz köd a szívem
tompára ne gyúrja,
ne tűnjön el a világ!
Pusztuljon e rongyból
tákolt homály,
halotti leplet
idéz, két szép fiam,
tudom én, tudom én,
ilyenbe temettek.
Kling-klang! A harang
megszólal erre.
Kling-klang! A komor táj
mintha a hangra
iszonnyal
visszafelelne.
Ó, elhagyatott
Anafonitra!
Bajbajutottak
vígasza-titka;
onnét volt amulettje
a két gyereknek.
„Keblemen őrzöm
máig is őket,
hadd mérjem le
napra-nap
sírhelyüket, jaj,
hadd ne feledjek!"
Kling-klang! A harang
megszólal erre.
Kling-klang! A komor táj
mintha a hangra
iszonnyal
visszafelelne.
„Rekedtes az ének,
füstölnek a gyertyák,
nyikorognak-vicsorognak
deszkái a halottaságynak,
harangok rémületre kongnak,
ó, halántékai a gyásznak!
Meghaltak ők, a drágák,
a sötétség ölére
eresztették le
testüket - hallom a zajt ma is -,
zuhogtak a rögök,
jaj, mélyre, mélyre, mélyre!"
Kling-klang! A harang
megszólal erre.
Kling-klang! A komor táj
mintha a hangra
iszonnyal
visszafelelne.
„Mért szórtatok
rájuk rögöt?
Ó, fény lobogott,
s lobog, lobog -!
kis szemük mögött,
ne feledjétek!
Holnap leszedek
majd pár virágot,
holnap veletek
éneklem a dalt,
nekik, nekik, nekik, nekik
s a virágzó májusi délnek!"
Kling-klang! A harang
megszólal erre.
Kling-klang! A komor táj
mintha a hangra
iszonnyal
visszafelelne.
Kling-klang, az anya
így verte félre egyre
a harangnyelveket,
így bukdosott szava,
mindig elölről, mígnem
halálosan berekedt.
Íme, ébred
szellő, harmatos,
hajnali pára
mindent frissre mos,
illatok szállnak,
élednek fények.
Mélyén a szívnek
rezdül a hajnal,
szinte az álom
fantáziaképe,
a boldog világon
suhanó halk dal.
S a tébolyult anya
lát, hall, ért valamit,
s mintha sóhajtana
bánata - ! ő maga
a pusztaságba
visszaereszkedik.
És járja megint
a sírokat egyre,
számolja, méri
megannyit, az arca
lassan vonul, az égi
fény mértéke szerint.