Vaughan, Henry: A visszatérés (The Retreat in Hungarian)

Happy those early days! when I

Shined in my angel-infancy,

Before I understood this place

Appointed for my second race,

Or taught my soul to fancy ought

But a white, celestial thought;

When yet I had not walked above

A mile or two from my first love,

And looking backat that short space

Could see a glimpse of His bright face;

When on some gilded cloud, or flower,

My gazing soul would dwell an hour,

And in those weaker glories spy

Some shadows of eternity;

Before I taught my tongue to wound

My conscience with a sinful sound,

Or had the black art to dispense

A several sin to every sense,

But felt through all this fleshy dress

Bright shoots of everlastingness.

Oh how I long to travel back,

And tread again that ancient track!

That I might once more reach that plain,

Where first I left my glorious train;

From whence the enlightened spirit sees

That shady city of palm trees.

But ah! my soul with too much stay

Is drunk, and staggers in the way.

Some men a forward motion love,

But I by backward steps would move

And when this dust falls to the urn,

In that state I came, return.

Fénylő angyal-gyermekiség,

de boldog voltam akkor még!

Nem ismertem ezt a helyet,

a második életemet.

Lelkem nem ismert semmi mást,

csak fehér égi ragyogást,

s még pár mérföldre lehetett

tőlem az első Szeretet.

Visszanézve láttam, ahogy

arcán a fény megvillogott.

Akkor még arany fellegen

s virágon feledtem szemem,

csöpp dicsfényükben lesve itt

a végtelenség árnyait.

Bűnös hanggal a lelkemet

nyelvem még nem rontotta meg,

érzékeim nem ismerék

bűnök sötét művészetét.

Azt éreztem, hogy növi át

az öröklét e hús-ruhát.

Hogy mennék vissza, Istenem,

lépni ősi ösvényemen!

Még egyszer érnék csak oda,

hol várt az első glória,

honnan a szellem odalát,

hol állnak árnyas pálmafák.

Ó jaj, a hosszú léttől itt

lelkem egyre részegedik.

Van, aki csak előre tart,

de engem vár a régi part,

s ha majd hamvam urnába hull,

régi életem megujul.