Muir, Edwin: Féllábbal még Édenben (One Foot in Eden in Hungarian)

One foot in Eden still, I stand

And look across the other land.

The world's great day is growing late,

Yet strange these fields that we have planted

So long with crops of love and hate.

Time's handiworks by time are haunted,

And nothing now can separate

The corn and tares compactly grown.

The armorial weed in stillness bound

About the stalk; these are our own.

Evil and good stand thick around

In fields of charity and sin

Where we shall lead our harvest in.

Yet still from Eden springs the root

As clean as on the starting day.

Time takes the foliage and the fruit

And burns the archetypal leaf

To shapes of terror and of grief

Scattered along the winter way.

But famished field and blackened tree

Bear flowers in Eden never known.

Blossoms of grief and charity

Bloom in these darkened fields alone.

What had Eden ever to say

Of hope and faith and pity and love

Until was buried all its day

And memory found its treasure trove?

Strange blessings never in Paradise

Fall from these beclouded skies.

Féllábbal még Édenben állva

nézek át a másik hazába.

A nagy világ-nap leforog,

de furcsa földekbe vetettünk

szeretet- s gyűlölet-magot.

Időnk műve időnkben eltünt,

senki szét nem választja most

a búzát s konkolyt, egybenőtt.

Címerként a gyom körbefonta

a szárat; mieink lettek ők.

Rossz és jó áll sűrűn szorongva

erény és bűn mezőiben,

s aratni ott fogunk, igen.

De Édenből kél a gyökér még

tisztán, mint a kezdő napon.

Idő szedi lombját s gyümölcsét

s pörköl ősforma-levelet,

alakja gyász lesz s rémület

elhintve a téli uton.

De tikkadt mezőn, tűz-marta fán –

Édenben sose-volt virágok.

Gyász s jóság szirmaival csupán

e komor táj mezeje áldott.

Szólt-e Éden arról, ami

remény, hit, részvét, szeretet,

míg sírba dőltek napjai,

s kincsére lelt az emlékezet?

Ilyen különös áldás sose hull

Éden egéből, mely elborul.