Duncan, Robert: A vers épülete VI (The structure of rime VI in Hungarian)

The old woman came from their caves to close the too many doors that lead into pastures. Thru which the children pass, and in the high grass build their rooms of green, kingdoms where they dwell under the will of grasshopper, butterfly, snail, quail, thrush, mole and rabbit.

Old Woman, your eye searches the field like a scythe! The riches of the living green lie prepared for your store. Ah, but but you come so near to the children! you have almost returnd to them. Their voices float up from their faraway games where. The tunneld grass hides their clearings. Swords and blades cut the near blue of sky. Their voices surround you.

Old Woman, at last you have come so near you almost understand them.

Have you recalld then how the soul floats as the tiger-tongued butterfly or that sapphire, the humming-bird, does, where it will?

Lying in the grass, the world was all of a field, and I saw the kite on its string, tugging, bounding – far away as my grandmother – dance against the blue from its tie of invisible delight.

In the caves of blue within the blue the grandmothers bound, on the brink of freedom, to close the too many doors from which the rain falls.

Thus, the grass must give up new keys to rescue the living.

Eljöttek barlangjaikból a vénasszonyok, hogy bezárják a rétekre vezető sok kaput. Amiken át a gyermekek érkeznek, hogy a magas fűben felépítsék zöld szobáikat, a birodalmakat, ahol szöcske, lepke, fürj, rigó, csiga, vakond, nyúl alattvalóiként élnek.

Vénasszony, szemed sarlóként járja a mezőt! Az élő zöld gazdagsága kiterül, készen a te hombáraidnak. Ó, túl közel jössz a gyermekekhez! Szinte visszatértél hozzájuk. Hangjuk meddig lebben föl messzi játékaiktól. Tisztásaikat elrejtik a fű alagútjai. Fűszálak, kardok belehasitanak az ég közeli kékjébe. A gyermekek hangja köréd gyűl.

Vénasszony, olyan közel jöttél végre, hogy majdnem érted őket.

Emlékszel-e hát, hogyan száll a lélek, mint tigrisnyelvű lepke, mint zefírzöld kolibri, kénye-kedvére, amerre akar?

Feküdtem a fűben, a világ csupa mező volt, láttam, hogyan ráng és ugrál a spárga végén a sárkány – messze, mint nagyanyám –, hogyan táncol a kékség előtt, láthatatlan öröm kötelékén.

A szabadság küszöbéről, a barlangokból, a kékség kék magjaiból körülkerítenek a nagyanyák, hogy bezárják a kapukat, amiken át az eső jön le.

Új kulcsokat kell hát adjon a fű; menekvésül élőknek.