Andrade, Olegario Victor: Az Atlantisz (részlet) (La Atlántida (detalle) in Hungarian)
La Atlántida (detalle) (Spanish)VII
¡Siglos pasaron sobre el mundo, y siglos guardaron el secreto! ¡Lo presintió Platón cuando sentado en las rocas de Egina contemplaba las sombras que en silencio descendían a posarse en las cumbres del Himeto; y el misterioso diálogo entablaba con las olas inquietas que a sus pies se arrastraban y gemían! ¡Adivinó su nombre, hija postrera del tiempo, destinada a celebrar las bodas del futuro en sus campos de eterna primavera, y la llamó la Atlántida soñada!
¡Pero Dios reservaba la empresa ruda al genio renaciente de la latina raza, domadora de pueblos, combatiente de las grandes batallas de la historia! Y cuando fué la hora. Colón apareció sobre la nave del destino del mundo portadora, – y la nave avanzó. ¡Y el Océano, huraño y turbulento, lanzó al encuentro del bajel latino los negros aquilones, y a su frente rugiendo el torbellino jinete en el relámpago sangriento!
¡Pero la nave fué, y el hondo arcano cayó roto en pedazos y despertó la Atlántida soñada de un pobre visionario entre los brazos!
¡Era lo que buscaba el genio inquieto de la vieja raza, develador de tronos y coronas, era lo que soñaba! ámbito y luz en apartadas zonas! ¡Helo armado otra vez, no ya arrastrando el sangriento sudario del pasado ni de negros recuerdos bajo el peso, sino en pos de grandiosas ilusiones, la libertad, la gloria y el progreso!
¡Nada le falta ya! lleva en el seno el insondable afán del infinito, y el infinito por do quier lo llama de las montanas con el hondo grito y de los mares con la voz de trueno! ¡Tiene el altar que Roma quiso en vano construir con los escombros del templo egipcio y la pagoda indiana, altar en que profese eternamente un culto sólo la conciencia humana ! ¡Y el Andes, con sus gradas ciclópeas con sus rojas antorchas de volcanes, será el altar de fulgurantes velos en que el himno inmortal de las ideas la tierra entera elevará a los cielos!
|
Az Atlantisz (részlet) (Hungarian)VII
Évszázadok szálltak tova fölöttünk, s megőrizték a titkot! Érezte már Platón, mikor Egina kopár szikláiról tűnődve nézte: a Himettoszt csipkéző sok oromra miként borulnak néma árnyak itt-ott; s rejtelmes párbeszédbe bocsátkozott a nyugtalan habokkal, melyek lábáig kúsztak fel zajongva. Nevét is kitalálta: múlt koroknak búcsúszavát, hogy messze jövő nászára zengjen dús mezőkön, hol örök tavasz fényei lobognak - s az álmodott Atlantisznak nevezte.
De úgy akarta Isten, s a nagy kaland még másra várt sokáig: az újjáéledt latin fajra, népek meghódítójára, kinek csatáit aranybetűkkel őrzi a történet. Mikor ütött az óra, csak fellépett Kolumbus a világ sorsát hordozó hajóra, dúlt lélekkel, mogorván, és útra kelt. A tenger újra s újra a latin árbocos elébe küldte sasok fekete hadját, és színén véres villámot megűlve nyargalt üvöltő lovasa, az orkán!
A hajó szállt; a titok szertehullva a víz árjába porladt, s a megálmodott Atlantisz felébredt karjai közt egy szegény álmodónak.
Lám, ezt kutatta, várta a nyughatatlan lelkü ősi fajta, kinek trónokról dönthet büszke kénye; ez volt nagy régi alma: távol világok hívó partja, fénye! Megint fegyverben áll hát, sok gyászos emlék nem görnyeszti vállát, cipelve múltja véres szemfedőjét; dicső ábrándokat hajszol serényen, mint haladás, szabadság és dicsőség!
Most mindene van már! A végtelennek emésztő vágyát zárta kebelébe, s a végtelen szólítja mindenünnen: hegyek kiáltnak mély hangon feléje, s mennydörgő szóval tengerek üzennek. Övé lett ím az oltár, mit egyiptomi templom s hindu szentély romjaiból akart építni Róma, hogy előtte buzgólkodjék örökkön az emberész, hódolatát leróva. Az Andok ciklopsz-lépcsős sziklavára, a tűzhányók rőt fáklyás koszorúja az oltár, szikrafátylakkal befedve, ahonnan majd eszmék gyászhimnuszára az egész föld föllebben az egekbe.
|