Lamartine, Alphonse de: Az ember (L'Homme in Hungarian)

(À Lord Byron)

Toi, dont le monde encore ignore le vrai nom,
Esprit mystérieux, mortel, ange, ou démon,
Qui que tu sois, Byron, bon ou fatal génie,
J'aime de tes concerts la sauvage harmonie,
Comme j'aime le bruit de la foudre et des vents
Se mêlant dans l'orage à la voix des torrents!
La nuit est ton séjour, l'horreur est ton domaine:
L'aigle, roi des déserts, dédaigne ainsi la plaine
Il ne veut, comme toi, que des rocs escarpés
Que l'hiver a blanchis, que la foudre a frappés;
Des rivages couverts des débris du naufrage,
Ou des champs tout noircis des restes du carnage.

(Lord Byronhoz)

Neked, akinek a világ még mellőzi valódi énedet,
Titokzatos, halandó, angyal, vagy gonosz szellem,
Bárki is vagy, Byron, jó vagy végzetes zseni,
Nem tudom dalaid vad harmóniáját ne szeretni,
Ahogy szeretem a villám és szél zaját,
Egyesülve a viharban záporok hangját!
Az éjben időzöl, a léted borzalom:
A sas, a szirtek királya, sincs otthon az ugaron.
Ő sem akarja, mint te, hogy a meredek sziklákba,
Amiket a tél kifehérít, belecsapjon az ég villáma;
A partokot beterítik a hajótörés hulladékai,
S a mezőnyt befeketitík a vérontás maradványai.