Une larme (ou Consolation) (French)
Tombez, larmes silencieuses, Sur une terre sans pitié; Non plus entre des mains pieuses, Ni sur le sein de l'amitié !
Tombez comme une aride pluie Qui rejaillit sur le rocher, Que nul rayon du ciel n'essuie, Que nul souffle ne vient sécher.
Qu'importe à ces hommes mes frères Le cœur brisé d'un malheureux ? Trop au-dessus de mes misères, Mon infortune est si loin d'eux !
Jamais sans doute aucunes larmes N'obscurciront pour eux le ciel; Leur avenir n'a point d'alarmes, Leur coupe n'aura point de fiel.
Jamais cette foule frivole Qui passe en riant devant moi N'aura besoin qu'une parole Lui dise : Je pleure avec toi !
Eh bien ! ne cherchons plus sans cesse La vaine pitié des humains; Nourrissons-nous de ma tristesse, Et cachons mon front dans mes mains.
A l'heure où l'âme solitaire S'enveloppe d'un crêpe noir, Et n'attend plus rien de la terre, Veuve de son dernier espoir;
Lorsque l'amitié qui l'oublie Se détourne de son chemin, Que son dernier bâton, qui plie, Se brise et déchire sa main;
Quand l'homme faible, et qui redoute La contagion du malheur, Nous laisse seul sur notre route Face à face avec la douleur;
Quand l'avenir n'a plus de charmes Qui fassent désirer demain, Et que l'amertume des larmes Est le seul goût de notre pain;
C'est alors que ta voix s'élève Dans le silence de mon cœur, Et que ta main, mon Dieu ! soulève Le poids glacé de ma douleur.
On sent que ta tendre parole À d'autres ne peut se mêler, Seigneur ! et qu'elle ne console Que ceux qu'on n'a pu consoler.
Ton bras céleste nous attire Comme un ami contre son cœur, Le monde, qui nous voit sourire, Se dit : D'où leur vient ce bonheur?
Et l'âme se fond en prière Et s'entretient avec les cieux, Et les larmes de la paupière Sèchent d'elles-même à nos yeux,
Comme un rayon d'hiver essuie, Sur la branche ou sur le rocher, La dernière goutte de pluie Qu'aucune ombre n'a pu sécher. Uploaded by | Csata Ernő |
Source of the quotation | www.webnet.fr |
|
Egy könnycsepp (vagy Vigasz) (Hungarian)
Hulljatok csendes könnyek, A könyörtelenség földjére; Ne kérjenek jámbor kezek, Ne a barátság keblére!
Hulljatok, mint elszórt zápor, Amelyik sziklákon csillámlik, Mit az ég el nem varázsol, Sem szél ki nem szárít.
Az embereknek miért kellene Egy szerencsétlen, megtört szíve? Nálamnál ők jóval szegényebbek, S balsorsom az övékénél kisebb!
Könnyek nélkül bizonyára soha Nem sötétül be az irgalom ege; Jövőjük sem lesz majd mostoha, Kupájuk sem lesz epével tele.
Soha ennek a léha tömegnek, Amely előttem nevetve masíroz, Nem kellett mondjam egyetlen Szóval sem: Én veletek sírok!
Jó! ne akarjunk többet mindenáron, Hasztalan bánkódni az embereken; Ha keservemet magamba zárom, És homlokomat a tenyerembe rejtem.
Amikor a magányos lélek Gyászfátyolba burkolózik, S a földtől nincs amit kérjen, Utolsó reménye is eltávozik;
Amikor a barátság is elmúlik, És a saját útjáról letér, Az utolsó botja is elhajlik, Összetörik és elhasítja kezét;
Mikor az embert, ki mérsékli A boldogtalanság fertőzését, Egyedül hagyjuk az útról letérni, Szemtől szembe találja szenvedését;
Mikor a jövőnek sem lesz varázsa, Hogy a holnapot vonzóvá szépítse, A könnyek kínkeserves ára Lesz kenyerünk egyetlen íze;
Akkor a hangod majd áthatja Hallgatásba burkolózott szívemet, És a kezed, Istenem! felkapja Majd jég súlyú gyötrelmemet.
Érezzük, hogy gyöngéd szavadat Másokkal nem lehet összezavarni, Uram! és az nem is vigasztalja Azokat, akiket nem lehet vigasztalni.
Mennyei karod úgy vonz minket, Mint szívéhez közeli barátot, A világ, ha mosolyogni lát, irigyen Kérdezi: Ki adta ezt a boldogságot?
A lelket meglágyítják imáink, Ha befogadja őket az égi világ, És a könnyes szempilláink Maguk, szemünket megszárítják,
Ahogy egy téli sugár letörli Az ágakról vagy a szikláról, Még az utolsó csepp esőt is, Mit árnyék nem tehet magától.
Uploaded by | Csata Ernő |
Source of the quotation | saját |
|