Szente B. Levente: Al margine dei crocevia (Keresztutak margójára in Italian)

amikor az ember álmot látott,
és úgy hitte, megértette a világot,
útjai során megismerte a színeket, és már
fehér feketében látott, főleg,
hogy tükörképére áldozat gyanánt vért mázolt,
és váltig hangoztatta, olyasmivel van kapcsolata,
ami régebbi, mint maguk a vallások –
és járt és kelt, látott, hallott, aztán
gondolatokat vallott,
mind olyanokat,
amelyeket kimondani már régen nem szabadott,
hogy a szikrából majd tűz lobbanjon,
hitében igazi nyomot
mint vad folyóban sodródó kő és szikla,
ó, fájdalom, mégis alig hagyott.
de mások igazául emlegetett ha kellett álomszépet, mocskot,
mert ilyen volt a világ, mióta a világ szemében a táj,
mint másik egek képe, visszaragyogott.
mert az új világra felkészülni sosem lehet, mondotta
isten veled, isten velem, se veled, se nélküled.
jobb ez így, míg egy az ős, fenn az űr, lenn a dög,
mert csókolni kéne, az egekig szeretni,
megadni akinek ami jár, harapni amikor fáj,
menni, elindulni végre, ölelésbe
finoman belerohanni, mielőtt vége jönne -
ó, mennyi mindent, mi mindent még tenni kéne.
legfőképpen embernek maradni,
vagy lenni végre. örök időkre.

Quando l’uomo vide il sogno,
e credeva di aver capito il mondo,
lungo i suoi percorsi conobbe i colori, e vedeva ormai
in bianco e nero, soprattutto,
il proprio riflesso, come sacrificio, aveva unto col sangue,
e affermò con insistenza di aver rapporto con
qualcosa ch’è più antico delle fedi stesse –
andava e veniva, aveva veduto, sentito, poi
professava i  pensieri,
tutti di quel tipo,
che a pronunciare da tempo non era consentito,
purché dalla scintilla non s’avvampasse il fuoco,
come la pietra e la roccia rotolante nel fiume selvaggio,
ahimè, un impronta vera nella sua fede
malapena aveva lasciato.
ma per le verità altrui, se serviva, menzionava splendore,
luridume,
perché così era il mondo, da quando il paesaggio negli
occhi del mondo, risplendeva come riflesso d’altri mondi.
prepararsi per un mondo nuovo non è mai possibile, diceva,
Dio sia con te, Dio sia con me, né con te, né senza di te.
è meglio così, finché l’avo è unico, lo spazio è di sopra,
la carogna è di sotto,
perché bisognerebbe baciare, amare sino al cielo,
dar a tutti il dovuto, mordere quando duole,
andare, avviarsi finalmente, precipitare nell’abbraccio
delicatamente, prima che giunga la fine –
oh, quante cose bisognerebbe fare ancora.
soprattutto rimanere uomo,
o infine diventare. per sempre.