Góz Adrienn: Raccogliere (Összeszedni in Italian)

Összeszedni a ruhát, ami megszáradt,
hajtogatni, szortírozni. Vasalni nem. Nincs vasaló, a régi
elveszett, a költözés kegyetlen. Lommá válik, mehet.
De nem hiányzik semmi sem, csak gyűlik rád, és végre
elhagyod, engeded, igazából számba se veszed.
Mert sietni kellett, határidők jöttek, a mozdíthatatlanság,
az is elveszett, súlyos vasaló volt csak az is. Amit sajnálok,
a madarak, a két orosz öntöttvas tál, amiből ittak meg fürödtek.
Az öreg szilvafa, a harkály. Galambok. Verebek és cinkék.
Rigók. Csigák.
Ez sincs. Se fügefák, se lonc, darázs, vadszőlő, viacolor
csempék, eltűntek mind, emlék.
Emlék se már, csak múlt kering. De hol? Nem hitte senki.
Nekik ez eleven, bennem halványan valami néha előterem,
hogy lássam valahol, ez volt a ház, ami nincs, csak váza áll,
monstrummá válva, rózsaszínjével hadonászva.
 

Raccogliere i panni, quelli già asciutti, piegarli, sistemarli.
Stirarli no, non c’è il ferro da stiro, quello vecchio s’è perso,
il trasloco è spietato. Si trasforma in ciarpame, è da
buttare. Ma non manca niente, solo ti s’accumula addosso,
infine l’abbandoni, lo lasci andare, per la verità non lo
consideri neppure.
Perché bisognava affrettarsi, c’erano delle scadenze,
l’immobilità, s’è persa anche quella, era solo un pesante
ferro da stiro anche quello. Quel, che rimpiango, sono gli
uccelli, le due ciotole di ghisa russe, da cui bevevano e
in cui facevano il bagno.
Il vecchio pruno, il picchio, le colombe. I passeri e le cince.
Merli. Chiocciole.
Non ci son più neppure queste. Né gli alberi di fichi, né il
caprifoglio, le vespe, l’uva selvatica, le piastrelle viacolor,
son sparite, sono solo ricordi.
Non son neppure ricordi, sono solo il passato che volteggia.
Ma dove? Non lo credeva nessuno. Per loro è ancora vivo.
A volte, in me appare offuscato qualche luogo, questa era
la casa, che non c’è più, si erge solo la sua struttura,
diventata un obbrobrio, brandendosi con il suo color rosa.