A. Túri Zsuzsa: (Éclaircies) ((Kitárul) in French)

Szép lassan felszáll a köd.

Kibontakoznak a cserepek, az ablakok, majd a parkban a fák.
Látni az eget.
Szürkéskék posztóján zavartan vibrál a kora reggeli napsugár.
Zizzen a levél.
A madarak egészen közel dalolnak.
Aki hallja, érti.
S félreteszi a környék összes többi csikorgó zaját.

Vánkosok közül kitekinteni a tájra fájdalmas és különös.

Másképpen kúszik a koromcsík a kémény oldalán,
a repedések labirintusa a szemközti falon.
Azelőtt nem számított, mit üzennek.
Már mindennek jelentése van.

Halpikkelyekként csillognak a szemközti bokor levelei.
Sárgálló fakoronák felett ezüstös tollú sólyom száll.
Lomhán az éghez simul.
Milyen gyönyörű a világ.
Álmatag dombok között siklik az élet.

A szív menekülne még.
Táncolna a világmindenség
őrjítően egyszerű,
mégis megfejthetetlen csodái között.
A lélek,
meggyalázva,
tudja már, hogy közeleg a végítélet.
Puffan a gondolat.

Ideje a szivárvány egyik színét kiválasztani.

Függönyök szárnya integet.
Arany színben táncra kél a por.
Már nincs erő játszani se.
Csak azok az undok fintorok.
A bólintás, amikor nincs több szó.
Kipukkad a három dimenzió. Kitárul az örökkévaló.

Fekete lyuk.

Le brouillard se lève lentement.

Les tuiles, les fenêtres, puis les arbres du parc se montrent.
On voit le ciel,
sur son drap gris vibrent
quelques timides rayons de soleil.
Les feuilles chuchotent.
Les oiseaux chantent tout près.
Celui qui les entend, les comprend
et met de côté tous les autres bruits de grincement autour.

Regarder le paysage depuis les oreillers est douloureux et étrange.

La suie rampe différemment sur le côté de la cheminée.
Le labyrinthe de fissures sur le mur en face se métamorphose.
Auparavant tout ceci n’était point important.
Maintenant tout signifie quelque chose.

Les feuilles du buisson de devant brillent comme des écailles de poisson.
Un faucon au plumage argenté survole les cimes des arbres à couronne jaune.
Le ciel l’absorbe lentement.
Comme le monde est beau.
La vie glisse parmi les collines endormies.

Le cœur s'échapperait encore.
Il danserait dans l´univers
parmi ces choses incroyablement simples,
mais inexplicables.
L'âme,
humilié,
sait déjà que tout est presque fini.
La pensée grésille.

Il est temps de choisir une couleur de l'arc-en-ciel.

Les ailes des rideaux font des vagues.
La poussière dorée danse dans la lumière.
Quand on n’a plus la force de jouer
seulement ces grimaces dégoûtantes restent.
Ou un clin d'œil quand il n'y a plus de mots.
Les trois dimensions s’éclatent. L'éternel s’ouvre.

Trou noir.