Zajácz Edina: Da se do mene sagneš (Hogy lehajolj hozzám in Serbian)

Összeszorított foggal viselem
a nesztelenséget,
nem a vágyottat,
nem is a holtak ajkán bimbózó gyümöcsfákat,
hanem azt a rettegett, nyomorúságos 
magányt, amelyben mindig nélküled érek haza,
farkasszemet nézve egy öregasszonyos,
előttem negyedmosolynyi világgal.
Át kellene írni valamit!
Talán a felelősséget a vállamon,
vagy átrendezni egymáshoz szóló hangjaink
torkunkban rekedt gyémántberakásait.
Akkor megváltozna az a tényszerű birtokviszony,
melyben nekem jutnak a kialvatlan szemkarikák,
és te, súlyos léptű isten
többé nem szégyellnéd az alázatos mozdulatot,
hogy lehajolj hozzám.

Stisnutim zubima trpim
tajac,
ne požudnog,
niti voćke u pupanju na usnama preminulih,
nego onu strepnjom obavijanu, ubogu
samoću, u kojoj kući uvek bez tebe stižem,
suočavajući sa poput starice ostarelim
svetom jedva primetnog osmeha.
Trebalo bi nešto prepisati!
Možda odgovornost na mojim leđima,
ili preurediti u našim grlima zapele dijamantne
naslage glasova kojima jedan drugog zovemo.
Onda bi se onaj odnos posedovanja promenio,
u kojem neispavani podočnjaci meni pripadaju,
a ti, gospode teškog koraka
više sa pokornim pokretom ne bi se stideo,
da se do mene sagneš.