Az utolsó részlet (Hungarian)
Részletekben halok meg: érzem. Talán egy kissé gyorsan éltem, Vagy a szívem volt kissé nagy tán És hogyha megtelt néha adtán, Csupán az élet pillanatján, A perc üdvén csüggött a lelkem...
Mindegy. Sorsom megérdemeltem... Csalóka álmok léha bábja Nyűgként minek jön a világra?... Kinek nem kell a tucat-élet, Egész szépen aludni térhet, Ha elhamvasztja önnön lángja, Ha nincs tüdője s nincs több álma...
...Ablakomon beárad fojtón A ködös ősz hűs levegője... Kinézek: egy szemetes udvar, Középen egy pár cserje nőve.
A lomb, levél lehullott régen... Egy pár hervadt, fonnyadt levélen Mégsem adott túl még a cserje, A többi már a sárba verve...
Azt mondják, hogy így ősszel olvad A lélek át az elmulásba, Az elfonnyadt ifjú arcokból Ilyenkor lesz halotti lárva, Ilyenkor lesz múlttá az élet...
Engem nem köt semmi igéret, A nagy mindegyre esküszöm már, Óh, de az az utolsó részlet: Attól, csupán csak attól félek...
Ha feltámadnak mind az álmok, Ha fölkeresnek mind az árnyak - Óh, e rémes elszámolásnak Órájától reszketve félek!
De, hajh, az örök csendes éjet Nagy kínnal kell megérdemelni: És én meg fogom érdemelni!... Uploaded by | Cikos Ibolja |
Source of the quotation | http://www.literatura.hu |
|
L'ultimo tratto (Italian)
Morirò un po’ alla volta: me la sento.
Forse avrò vissuto troppo velocemente,
O forse avevo il cuore troppo grande
E se a volte, quasi quasi traboccava,
La mia anima su un‘istante della vita
Sulla salvezza del minuto era appesa…
M’è indifferente. Avevo meritato la mia vita…
Fantoccio frivolo dei sogni illusori,
Come impiccio, perché viene al mondo?...
A chi non piace la propria vita dozzinale,
Può anche tornar a casa dal padre,
Se non ha più né polmone, né speranza,
Se s’è incenerito dalla propria fiamma…
…Dalla mia finestra penetra soffocante
L’aria fresca dell’autunno nebbioso…
Guardo fuori: un cortile pieno di rifiuti,
Al centro un paio di cespugli stentati.
La fronda, le foglie da tempo son cadute…
Eppure il cespuglio un paio di foglie vizze
Non ha intenzione di lasciar’ andare.
Tutte le altre finite nel fango, calpestate…
Si dice, che l’anima diventa tutt’uno
Nel trapasso con l’autunno.
I giovani visi avvizziti a quest’ora
Diventano crisalidi dei morti,
E la vita da quest’ora in poi diventa passato…
Non son legato da nessuna promessa,
Giuro che non m’importa più niente,
Ma non lo nego, quel ultimo tratto:
Quello, solo quello m’incute spavento…
Oh, se tutti i sogni si resusciteranno,
Tutte le ombre verranno a trovarmi,
La resa dei conti, ahimè, quell’ora
Terribile mi fa tremare di paura!
Ma, ahimè, l’eterna notte silenziosa
Si guadagna solo attraverso una grande
Sofferenza. Ed io l’avrò guadagnato!...
|