Lampérth Géza: Az én aratásom

Én is szántottam, én is vetettem,

Tavaszi munkából részem kivettem,

S nyár jövetén im — édes öröm látnom –

Itt is reng, ott is egy aranykalászom.

Talán, hogy kissé korábban érik,

Itt is megrázzák, ott is megtépik . . .

Nevetnek aztán, örülnek rajta,

Ha bitangságba kipereg a magja.

Nem ismerik ők, persze, nem tudják:

Az ifjú vándor nagy, nehéz útját.

Játék kertjéből mely korán tére

A gond. a telt, a munka mezejére?

Nem ismerik ők, persze, nem látták:

Sok álviraszlott bús éjszakáját.

S nem látták: hogy hullt verejtéke, könyje

A most kalászos, ... akkor puszta földre.

Hát nem csodálom, nem is igen bánom.

Ha irigyelik kis aratásom’,

Gúnyt, átkot érte nem szórok rajok :

— Szép csöndben újra munkába állok.