Kosztolányi Dezső: Hazugság

Hogy is kell hazudni? - tűnődött Esti Kornél. A kísérleti lélektan azt javallja, hogy amikor ürügyekkel akarunk élni, olyan dolgokra hivatkozzunk, amelyek lépten-nyomon előfordulnak az életben. Ha például vacsorára vagyunk híva, s nincs kedvünk elmenni, hozzunk föl egy ártatlan betegséget. Fejfájás, nátha stb. Minthogy ezek a betegségek a leggyakoribbak, nyilvánvaló, hogy - a valószínűségi számítás alapján - el is hiszik.

Csakhogy nincs így. Lehet, hogy századokkal ezelőtt még hatottak az efféle mentségek. Azóta elkoptak. Tudniillik a fejfájások és náthák nemcsak a valóságban gyakoriak, hanem azok lettek a hazugságok tárában is.

Több ízben megesett, hogy csakugyan azért nem mentem el valahová, mert fájt a fejem és náthás voltam. De ilyenkor erre a kifogásra támaszkodni durvább, mint kereken azt írni: "Unlak és megvetlek benneteket, fütyülök rátok." Ennélfogva én nem is a valóságot hazudtam, hanem egy valódi hazugságot. Képzeljék, körömnyírás közben beleszaladt az olló lábujjamba, talpra se tudok állni, borogatnom kell a sebet, vagy megharapott egy kóbor macska, és a Pasteur-intézetbe rohantam, beoltatni magam veszettség ellen.

Ezek jobb hazugságok. Miért? Azért, mert valószínűtlenek. A hazugságok valószínűségre törekszenek - ez egyik ismertetőjelük-, s így, mikor az emberek ilyen valószínűtlen, vakmerő képtelenségeket hallanak, legkevésbé se gondolnak arra, hogy hazudnak nekik, mert ezek a hazugságok olyan átlátszóak, mint a hazugságok általában, a legbárgyúbb hazugságok, melyek már oly bárgyúak, hogy nem is hazugságok. Nem tagadom, az első másodpercben talán felötlik a hallgatókban a gyanú, hogy bolonddá akarják tartani őket, de a második másodpercben már maguk is fölháborodottan utasítják ezt vissza, hiszen számukra még csak elképzelni is sértő, hogy ilyen ostobaságokkal szeretnék orruknál fogva vezetni őket, akik legalább oly értelmesek, mint mi. Mi következik ezután? Nem szemérmetlenségünkre gondolnak, inkább az élet mindig meglepő és kiszámíthatatlan véletlenjeire, melyek már sokszor, hasonló módon űztek tréfát velük. Maga a kalandos történet is elszórakoztatja őket. Végül többnyire elhiszik.

Az, aki késve rohan be egy társaságba, hiába esküdözik, hogy váratlanul vendége érkezett. Szava nem talál hitelre. De ha az illető előadja, hogy gépkocsija elgázolt egy kutyát - gyönyörű orosz agár volt, még fiatal, alig egyéves -, s a kutyát azonnal bevitte az Állatorvosi Főiskolába, és ott minden oltás, életmentő kísérlet ellenére a műtőasztalon pusztult el, akkor ez a hazugság az élmény és valóság fényében ragyog. Csak a valószínűtlen igazán valószínű, csak a hihetetlen igazán hihető.

Életem egyik válságos helyzetéből ennek az igazságnak fölismerése mentett meg. Kétórai késedelemmel érkeztem oda, ahol izgatottan vártak. Lehetetlen volt közölnöm az igazságot, mert az - mint sok esetben - bántóbb, embertelenebb volt, mint a leggonoszabb hazugság. Egyhamar kifogást se találtam, mellyel megmagyarázhattam volna illetlen közönyömet. Kétségbeesett zavaromban - az ösztönös éleslátó biztonságával - valami bambaságot mondtam. Azt mondtam, hogy Gálffyval sétáltam, egy vidéki ismerősömmel, aki - amint a jelenlevők valamennyien tudták - két évvel ezelőtt meghalt. Ezt én magam tudtam legjobban.

De nyomban kifejtettem, hogy Gálffy él, halálhíre annak idején mulatságos tévedésből került az újságokba, s ennek cáfolata egy még mulatságosabb tévedésből nem jelent meg: ezt adta elő nekem a poraiból föltámadt barát e két óra alatt, s ezt adtam elő én a jelenlevőknek, oly részletességgel és döbbenetes fordulatokkal, hogy mindent elhittek és megbocsátottak. Attól, hogy utánajárnak a dolognak, nem kellett tartanom. Gálffy meglehetősen közönyös volt nekik. Én körülbelül fél évig hagytam élni. Aztán egy este megöltem. Beszélgetés közben tudtukra adtam, hogy Gálffy csakugyan meghalt. Ezért a gyilkosságért semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreztem. Ő igazán nem vehette zokon. Sőt, ha jól meggondolom, még hálás is lehetett nekem, hogy halála után, az én jóvoltomból fél évig élt, ha máshol nem, legalább öt-hat ember képzeletében.

Külön kellene szólnom a nőkről is. Ők nem hazudnak - amint tévesen hirdetik -, csak az igazság egy részét hangsúlyozzák. Amikor egy nőnek találkája van a Margitszigeten, nem azt állítja, hogy otthon ült és kötött, hanem azt, hogy a Margit rakparton sétált. Mi ennek a magyarázata? Az, hogy a Margit rakpart közel van a Margitszigethez és a valósághoz, maga a séta is közel van a valósághoz, azzal a hozzátevéssel, melyet a szóló természetesen elhallgat, hogy nem egyedül sétált. Minden női hazugságban van egy szemernyi igazság. Ez az ő hazugságuknak erkölcsi alapja. Épp ezért veszedelmes. A valóság egy csonka földdarabján vetik meg lábukat, s oly meggyőződéssel, elszántsággal, jóhiszemű hévvel tudják védeni hazugságukat, mintha az igazságot védenék. Lehetetlen őket innen kilendíteni. Azt, ami van, rugalmasan idomítják ahhoz, ami nincs. Bevallom, az ő hazugságukat sokszor úgy tudom bámulni, a lenge könnyedségük, arányosságuk, leheletfinom árnyalatuk miatt, mint egy költeményt. Tökéletesek a maguk nemében. Nekünk eredeti és bátor rendszerünk van. Őnekik gyakorlatuk, mely évezredekre nyúlik vissza. Mi lehetünk ezen a téren többé-kevésbé tehetséges műkedvelők és tudósok is. De ők a mesterek, a művészek, a költők.

1932