Takács Ilus: Cziprus ág egy sírra

(Évfordulóra.)

 

Csöndes nyári alkony terül el a tájon,

Szellő rezgeti a levelet az ágon,

Hallgatom merengve.

S mig a homály egyre, mindjobban terül szét,

Közelmúlt időkből méla gyászos emlék

Merül föl lelkembe.

 

Bus harangszó kondult nehéz gyászt hirdetőn :

»Elhervadt szép virág nyugszik a terítőn

Örök álmot alva!«

S az igaz részvétnek, melyet a hir vert föl.

Emléke visszhangként csendül im lelkemből

E bánatos dalba.

 

Kedves ifjú leányt tettek le a sírba:

Könnyzáportól ázott virággal telt sírja;

Igaz részvét könnye

Fakadt föl a szívből, ellepve a szemet;

Zokogás verte föl a halotti csendet

Künt a temetőbe!

 

Minden szem könnyezett, minden sziv úgy fájt ott,

Hisz oly szomorú az, ha nyíló virágot

Szakit le a végzet;

Kivált kinek éltét hő szeretet fénye,

Ragyogta át és csak örömet igérve

Várt reá az élet.

 

Mint bálványozták őt, mennyire szerették!

Vágyait, tetszését gyöngéd gonddal lesték;

Szülő, testvér, rokon,

Azon igyekeztek és csak arra vágytak,

Hogy szüntelen derült mosolyt láthassanak

A kedves ajkakon.

 

Átölelte éltét rajongó szeretet,

Mégis szerény volt ő, a milyen csak lehet

Nemes ifjú kedély;

Szelíd méltósággal élte ifjúságát,

Emlékét ez tiszta fénnyel ragyogja át

S jóságáról beszél.

 

És ha volt lelkének szép reménye, álma,

Hiven őrizte azt, szivébe elzárva

Elrejtette mélyen!

Élete zajtalan, tevékeny, derült volt;

Övéit ölelő szerelme sugárzott

Komoly szép szemében !

 

Annyi szép reménynyel, biztató életet,

Oly korán elhagyni miért, miért kellett?

Így volt elrendelve:

És ő tudta sorsát, tudta mi vár rája;

Végzetét szelíden, megnyugvással várta,

Békével szenvedve.

 

»Liliomhullás volt« lassú »hervadása!«

Elrejtőzve hervadt, hogy senki ne lássa;

S úgy éljen emléke

Barátai között, mint a mig körükben,

Örült az életnek, mely annyi reménvnyel

Mosolygott elébe.

 

S mikor már csöndesen a térítőn feküdt,

Halvány szép homlokán valami elterült;

Egy néma bús panasz! ,

Mintha mondta volna: »mért kellett oly korán

Eltávozni innen, életem tavaszán,

Mikor oly szép volt az?«

 

Lelke most már fönt, az angyalok köréből

Néz le szerettire, imádkozva értök

 A fényes magasba’!

S virággal borított, csöndes sírja felett

Ott lebeg szüntelen a néma kegyelet

Hófehér galambja.