Tandori Dezső: Az elválók

Arccal a fénynek álltak, és csak ekkor,
egész későn láttuk meg végre őket;
két árnyékot dobtak maguk mögé,
mintha két pallón mentek volna végig.
Kiváltak és eltávolodva álltak
minden fénnyel szemközt. Ez volt az alkony,
de nekünk így is hunyorogni kellett,
oly végleges lett lényük, vakító,
gyűrűztete körül a levegőt,
szinte mint rezgő antennák, de nem
volt többé rajtuk annyi ésszerű sem,
csak rozsda inkább, mint két földbe vágott
pengén. S nem is fém volt, hanem szövet
vagy föld fekete pajzsa, mit felénk
tartottak, háttal – nem hogy a veszélyt,
a már elvállalt, szemközt támadót
hárítsák el maguktól, nem, de hogy
bennünket távoltartsanak, és inkább
parázs-kockákra hulltak volna szét
a fényben, semhogy megforduljanak.
 
Így láttuk lényük földnél feketébb,
de a földnél formálhatóbb, esendőbb,
a kérdezetlen izmoknak keserves
terhét határozott formákba fogva;
s bár nem nyúlhattak semmihez, de két
távol fa törzse lándzsaként leütve,
mintha kezükbe foghatnák, úgy állott,
mert nem volt már távolság, méretek.
 
Mert nem volt távolság, csak őközötük.
 
S jöt egy hullámnyi szél,
közvetlen a füvek színe felett,
mégegyszer összemosva őket, s bennük
a csendben alvó hangok úgy riadtak
fel, mint égő mezőn az állatok,
és bukdácsoltak, mint a fű a szélben.
 
Ahogyan ott az alkonyatban álltak,
két árnyékpalló végén szemben az
egyetlen napnyi fénnyel, és egyetlen
hullámnyi széltől máris távoli
külön partokra vetve, ott a végső
órán, azt hittük, végre látjuk őket –
mert nem láthattuk gödreit szemüknek,
melyeken át már ők régóta, mint a
homokórák, peregtek befelé.