Tandori Dezső: ’S gyorsan, anyám? Mert nagyon sietek? Hova??’

Ezerkilencszázhetvenkettő február kilencedike, szerda délelőtt
kilenc óra harmincöt perc. (Dolgozzunk, ahol lehet, kerek számokkal.)
Miért izgatom fel magam, tíz perccel indulás előtt? Még tíz
percem van, itthon, és ha nem érzem is nyomban utána: tudom,
felizgat majd. Miért ülök le megírni ezt? (mit?) Természetesen
felteszem magamnak a kérdést. Mégis, leülök, megírom, remélem,
kész leszek kilenc óra negyvenötre. Szerencsére tízre hívtam a taxit.

Vagy mindezt talán nektek mondjam el gyorsan – a telefonba, nektek?
(Még van hét-nyolc percem itthon, és a beszélgetés mindig felizgat.
Feleslegesen felizgat. ’Csak azért hívtalak benneteket most, mert
mire hazajövök… neki akarok állni… Hát akkor búcsúzom,
átveszem…’ És átveszem egyikőtöket a másiktól, a telefon tulsó végén.)

Viszont gyakran felhívlak titeket, senki sem mondhatja…
És nem is mindig ilyen röviden, ahogy most módom lenne rá
(öt-hat perc). Jobb is, hogy leültem inkább… bár tudom, felizgat,
és talán a taxit is jobb lenne lemondani; az izgalom
jelei később ütköznek ki, hirtelen bizonytalanság fog el; és egyéb.

’Átveszlek’ titeket; ’átvesztek’; olykor a férfihang jelentkezik;
néha már-már az arcot látom, a hetvenhatéves
arcot, ahogy a lift tükrében, igen amikor a lift visz fel hozzátok
az ötödikre, ahogy ott látom az arcom, nemsokára harminchatévesen:
’Valaki elindult előttem ezen az úton, valaki, aki majdnem én vagyok,
és olyan nagyon nem én, ahogy csak lehet…’ (És az leszek.)

S olykor a női hang… (És itt valóban az életkorokra
kell csupaszítani a dolgot; kilenc óra negyvennégy.) Már negyvenötben,
mindjárt a háború után, levittetek nyaralni… A női hang
búcsúzott el tőlem; néztem ’utána’ a szerszámkamrából, a háziak
oda zártak, mert nem akartam egyedül lenni és sírtam.
Furcsa, hogy lassan én is annyi leszek, mint ő (Te) akkor,
kis túlzással harminchat éves. Furcsa, hogy azt az eső utáni nagyon zöld
(gondolom: kertet) mindenféle tíz percek kamraablakain át ma is látom.