Balázs F. Attila: Macchia nera nel sole (Fekete folt a napban in Italian)
|
|
Fekete folt a napban (Hungarian)fájdalmas rezzenéssel ébred ez a nap lidérces takaróját göngyöli az álom kiürült tárgyalóterem a lélek –
magába roskadtan szendereg a fotel anyám alteregója – kis sziget a hullámok állandó ostromában vaksin hunyorít a tükör: feneketlen tengerszem magába szippantotta arcod ó asszony! s mi hiába lessük az ajkadról elszálló pillangókat
tékozló angyalok szedik csokorba gondosan ápolt virágaidat
a versből kihullnak a szavak eltaposott béka: hangulatom mankón vonszolja magát a lélek márványra fagy simogatásunk a szél elengedi a fák sörényét és nyüszítve elfekszik a kápolna lábainál pacsirta sír az ég kék színpadán
a napba nézek: fekete folt s ezután bármire esik pillantásom kíséri azt a gyász pecsétje
csak bámulok a világba tehetetlenül ríva gyámoltalanul mint gyermek és harcolok tovább – övék a játszma – földi és égi istenekkel
életem felét temetik uram dörömbölnek a káromlások mint imamalom vidd testét mely értük megtöretett lelkem másik felét a pokolnak adom
néma a búcsúzásom anyám de örök mint sziklák öléből szabadult hegyi patak panaszos mormogása
megkondul a város az ég harangjában s míg mi tenyered melegét idézzük imát rágcsálva mint rágógumit bepólyál életed villámától vakult éjszaka
virággal borítjuk a föld sebhelyét s aztán megyünk sötétbe vesző útjainkon élni mi nekünk megadatott míg zarándokhelyeden Anyám kis szirmokra lopja az ég csücskét s szemed kékjét az Isten –
|
Macchia nera nel sole (Italian)si sveglia il sole con tremito dolorante il sogno avvolge la sua coperta d’incubi l’anima è un’aula svuotata –
la poltrona sonnecchia collassata in sé stessa l’alter ego di mia madre – piccola isola nell’assalto costante delle onde guarda guercio lo specchio: oh donna, il laghetto di montagna senza fondo aveva aspirato il tuo viso! e noi invano attendiamo a prender’ il volo delle farfalle dalle tue labbra
angeli prodighi raccolgono in mazzetto i tuoi fiori accuratamente coltivati
cadono fuori le parole dalla poesia rana calpestata: il mio umore l’anima si trascina con la stampella sul marmo gelano le nostre carezze il vento lascia libero la criniera degli alberi e ustolando si distende ai piedi della cappella sulla scena azzurra del cielo allodola piange
guardo nel sole: una macchia nera nel futuro ovunque io guardi il mio sguardo è seguito dal sigillo del lutto
fisso il mondo in modo impotente piangendo miseramente come un bambino e continuo a lottare – il gioco è nelle loro mani – con gli Dei terreni e celestiali
Signore stanno seppellendo la metà della mia vita le bestemmie martellano come mulino di preghiera prendi il suo corpo che per loro fu prostrato l’altra metà dell’anima cedo all’inferno
madre è muto il mio commiato ma eterno come il mormorio lamentoso del ruscello montano che dal grembo delle rocce s’è liberato
rintocca la città nella campana del cielo e finché noi il calore del tuo palmo ricordiamo masticando preghiera come gomma da masticare ti avvolge la notte dal fulmine della tua vita accecata
ricopriamo la cicatrice della terra poi incamminiamo sulle strade che si perdono nell’oscurità per vivere ciò che ci è stato concesso finché nel tuo santuario Madre Dio in piccoli petali rapisce il pizzo del cielo e l’azzurro dei tuoi occhi –
|
![[Video]](https://www.magyarulbabelben.net/images/movies.png "Video!"){kind=small}
