Petrőczi Éva: Lecke

Az első poétikaleckét
nem Arisztotelész,
s nem is a jó
Boileau apó
adta nekem;
 
sem klasszikus,
sem klasszicista
nem volt a minta,
s bár ihletem
másodlagos,
a valósághoz
sincs semmi
közöm,
a verset,
ha írtam igazit
bár csak egyet,
egyetlen szónak köszönöm.
 
Ezerkilencszázötvennégyben
ültem a nádfonatú kicsi széken,
vagy nem is ültem, ficorogtam,
mesére várva, izgatottan.
S nagyapa belekezdett,
golyóütötte tüdejét
– szokás szerint –
üveges-tarka, s porhanyós-fehér
mentolcukorral
erősítve a várható
többórás „miért, miért”
ostromra.
 
„Amikor én
kisfiú voltam,
otthon, Krassó-Szörény
megyében
egy csermely partján
láttam az első medvét...”
és fűzte volna
tempósan tovább,
de közbevágtam, mondatát
be sem fejezte,
egy érdekelt csak attól fogva,
ismerős tóra, patakokra
ügyet se vetve,
figyelni aznap
csak a csermelyekre
tudtam,
kérdeztem egyre,
mi is az, milyen:
fogvatartott a szó,
a szép-szokatlan,
s azóta is
– lassan harmincadik
évem küszöbén –
várom-hallom a pozdorjává
porladt kicsi nádszék
izgatott nyikordulásait.