Rába György: La caccia del Signore (Az Úr vadászata in Italian)

Kastélyt emeltem, hullt reá a hó,

     bólogatott a hársfa,

őzek merengtek, ám az Úr bohó

     játékom szétzilálta.

Fagy és dér látogat, zuhog a jég,

     örök viharban élek –

futnom az Ő sujtó, kemény kezét

    segítsetek, testvérek!

Dér és vihar orcáját ölti fel,

     hogy nevét ne felejtsem –

át árkon-bokron, zord ebeivel

     vadászik rám az Isten.

Csapdája kín, megromlott szerelem,

     a szárnyukszegte vágyak,

betegség s hozzáhajt könyörtelen

csatlósa is, a bánat.

Nem rejt el ágyunk, nem rejt méhesünk,

     nagy verem a világ már, –

s ha megtévesztem is, együtt leszünk

     bátyámnál, a halálnál.

Avevo rialzato un castello, l’ha coperta la neve,

      s’agitava il tiglio

s’incantavano le capriole, ma il Signore ha distrutto

      il mio giocattolo buffo.

Mi fanno visita il gelo e la brina, scroscia il gelo,

      in  una tempesta eterna vivo -

Fuggire la sua mano dura che percuote,

      fratelli, datemi una mano!

Per ricordare il suo nome,  si traveste

      di brina e tempesta,-

per valli e per monti, con i suoi cani gelati

       Dio mi dà la caccia.

La sua trappola è tortura, amore guastato,

      desideri con le ali spezzate,

malattia, e anche il suo vassallo spietato, la tristezza

      da lui mi conduce.

Non ci cela il nostro letto, non ci cela l’alveare,

      il mondo ormai è una fossa grande, -

e se dovessi pure ingannarlo, saremo insieme

      dal mio fratello, dalla morte.